Mit tegyek, ha a kiszemeltem lelkileg sérült, és emiatt esélytelen egy párkapcsolat vele?

"félek hogy az egészségem rovására megy majd" - Mi? Az, hogy ő meg akar halni?

Ha nem tudsz neki segíteni, hagyd békén, de ne magadat sajnáld jobban, ha már ennyire szerelmes vagy.

Tinik vagytok?

Nyilván lelki eredetű problémáink szinte mindannyiunknak vannak, az viszont nem mindegy, milyen jellegű és milyen mértéket ölt.

A barátod szuicid hajlamokkal rendelkezik, én nem javasolnám, hogy te legyél az, aki megpróbálja őt megmenteni magától. Főleg így, hogy teljesen passzív veled szemben.

Egy életed van, gondolom fiatalok vagytok még, így nem tartom jó ötletnek, hogy te miatta feláldozd a testi-lelki egészségedet. Szép dolog, hogy segíteni akarsz, de elsősorban a saját érdekeidet kellene szem előtt tartanod.

Talán a saját példámmal tudom a legjobb tanácsot adni számodra.

Már akkor sejthettem volna, mikor megismertem az exemet, hogy nagy baj lehet, mert 30 éves létére én voltam neki az első. Az első pár hétben csak annyit mondott, hogy nem szeret emberek közé menni, nem is dolgozott, a szüleivel élt. Ennek ellenére, mivel már kötődtem hozzá és talán sajnáltam is, azt gondoltam, hogy adok egy esélyt a dolognak. Ahogy telt/múlt az idő, egyre jobban kirajzolódott, hogy mennyire befelé forduló, egyedül nekem beszélt az érzéseiről, de azok inkább ijesztőek voltak. Olyanokat mondott, hogy ha elhagyom, elevenen felgyújtja magát. Ezeket sosem fenyegetésként mondta, hanem mikor szerelmet vallott, ezeket csak úgy odabiggyesztette, nyomatékosítva, "mennyire szeret". A kapcsolatunkra nagyon rossz hatással volt, hogy éjjel-nappal a szobában ült, sehova nem tudtam elrángatni, napokig kellett könyörögni egy közös kutyasétáltatásért is. Egy évig tartott a kapcsolatunk, valószínűleg jóval hamarabb előbb vége lett volna, ha én nem dolgozom, mert legalább addig kiszakadtam abból a folytonos siránkozásból/életellenességből, amit csinált. Gyűlölte az egész világot, beleértve a saját szüleit és testvéreit is. Az utcára, ha ki is ment nagy ritkán, még a nyári negyven fokban is hosszú nadrágban és hosszú ingben, mert rögeszméje volt, hogy biztos mindenki az ő testén röhög. (teljesen jó teste volt, minden nap edzett, persze kizárólag a szobájában). A lexikális tudása döbbenetes volt, de ezt leszámítva teljesen életképtelen és furcsa szokásokkal teli ember volt (pl. sokszor éheztette magát, olyankor nem tudtam beleimádkozni az ételt), iszonyú mély depresszióval és hangulatingadozásokkal. Én az elején tényleg meg voltam róla győződve, hogy én majd megváltoztatom, kiragadom az addigi életéből és egy jobb élet várhat rá. Hónapokig könyörögtem, hogy legalább jöjjön el egy családi eseményünkre, hogy bemutathassam a családnak. Abból az lett, hogy felment az emeleti szobába és amíg haza nem mentünk, ott kuksolt egyedül. Rém kínos volt a rokonaim előtt is. Emellett játékfüggő volt, akár tíz órát is játszott egyhuzamban, észre sem vette, hogy mennyi idő telt el és ha ezt szóvá tettem, felháborodott.

Rengeteget beszélgettünk, mindig próbáltam őt pozitívabb irányba terelni, de inkább ő húzott le engem teljesen a depressziójával. Szakemberről hallani sem akart.

Egy évig bírtam és utána azt mondtam, hogy elég. Nagyon sajnáltam, de ez így minden volt, csak nem kapcsolat és megoldást nem láttam rá, mert úgy tűnt, ő egyáltalán nem is akar ezen változtatni. Akkor teljesen megszakadt a kapcsolatunk, soha többet nem beszéltünk.

Szakításunk után pár évvel felakasztotta magát a garázsban.

Hidd el, ha valaki nem hajlandó a változásra és nem akar tenni érte, akkor te meg is szakadhatsz, teljesen tönkre mész mellette, mert magával ránt. Van az a pont, amikor el kell döntened, hogy sajnálsz egy másik embert és feláldozod magad vagy magadat veszed előre és a saját egészségedet.