Mikor a szülőnek problémája van a gyerek is megérzi?

Hasonlóképp voltam, mint te, a lányom kiscsoportos volt, a fiam akkor kezdte a bölcsit. Mindkettő kikészült attól, hogy én padlón voltam, a lányommal hamarabb rendeződött a dolog, mert ő megértette, amit próbáltam neki elmagyarázni ,hogy ezért-meg-azért vagyok szomorú, de megoldjuk stb, a fiamat viszont teljesen megkergítette a lelki gondom. Mivel hasonló korban volt mint most a tiéd, nagyjából át tudom érzeni, mint mész most keresztül. Nekem szerintem az segített, hogy egyrészt szedtem magnéziumot meg gyógynövényes cuccokat hogy ne legyek állandóan olyan labilis,hogy mindenért ugorjak vagy egyik pillanatról a másikra bőghetnékem támadjon, és ha stabilabb volt a kisugárzásom ,már minden eggyel jobban ment itthon is velük. Másrészt meg tripla adag türelem és elfogadás kellett a gyerekek felé, meg hogy mindig próbáljak mögé látni, mit miért tesz, vajon mit érezhet, mit szeretne elérni stb. Teremtettem új szokásokat, meghitt pillanatokra, aktív figyelemre/együttlétre hegyeztem ki azt a kis időt, ami esténként egymásnak jutott belőlünk, csináltam csakanyás programokat, amikor csakis azzal az egynek voltam ott és 10000%-ig vele. És rendületlenül közvetítettem feléjük, hogy bár nem mindig tetszik amit tesz, néha haragszom is vagy mérges vagyok, de sohasem őt utasítom el, hanem a tetteit, hogy az iránta érzett szeretetem megingathatatlan, bármit is tesz. Lassacskán megértette, egy elkezdett együttműködni, változott a viselkedése. Tanítottam neki konfliktuskezelő módszereket, leültem a bölcsis gondozónénikkel is nem egyszer, hogy miként kéne a továbbiakat és a kétéves "borzalmas" fiamból lett egy hároméves nagyszerű gyerek. Most már 4 lesz és az égvilágon semmi de semmi gond nincs vele.

Hozzáteszem, eddigre én is összekapartam magamat.

Igen, átragad rá a feszültség, a szomorúság.

Dac- és hisztikorszak... Csak azért "utasít el".