Tudtátok, mibe vágtok, amikor gyereket vállaltatok?

Azt hiszem elég reálisan mértem fel, hogy mivel jár egy baba, úgyhogy nem ért meglepetés.

A férjemnek és apámnak mondogattam (felénk van olyan szokás, hogy szülés után az anyuka kap vmi ajándékot a családtól), hogy én kifejezetten polgári védelmi gázmaszkot kérek. Drogkereső kutyának elmehetnék, annyira hiperérzékeny szaglásom van.

Nem kaptam végül, mondván hülye vagyok. A második hónapban a férjem bevallotta, hogy tényleg nagyon kellene, mert iszonyú szaga van a baba székletének, ő is öklendezik felette.

Egyáltalán nem erre számítottam... Az az igazság, hogy soha nem akartam gyereket, párom évekig könyörgött, mire én is úgy éreztem, hogy na jó, jöjjön a baba. Párom megígérte, hogy mindent ő csinál majd a baba körül, de gondolom ő se erre számított. Nagyon hasfájós volt picinek, állandóan kézben kellett tartani, csak úgy nyugodott meg, különben üvöltött. Párom ezt úgy oldotta meg, hogy hétköznap 7-19 óráig dolgozott, hétvégén meg előfordult, hogy elment kenyérért és 3 óra múlva jött haza. Én meg ott ültem tök tanácstalanul egy ordító babával. Végigbőgtem az első heteket. A hab a tortán az volt, amikor közölte, hogy nagyon megváltoztam a szülés óta, már nem érez úgy irántam mint rég. Meg hogy a haverjai mi mindent csinálnak, ő meg nem tud semmit a baba miatt. Nyílván a fáradtság mondtatta ezt vele, de én itt összeomlottam.

Most már összecsiszolódtunk a picimmel, ő a világom közepe, egy percre nem bántam meg, hogy megszületett, most már élvezem a vele töltött napokat, páromnak viszont soha nem fogom tudni megbocsájtani, hogy ennyire magamra hagyott az elején.

[link]

7-es vagyok

a képről amit linkeltél ez jutott eszembe, szerintem tetszeni fog, és hidd el, sok igazság van benne! :D

Én tudtam, hogy nehéz lesz, de csak mpsolyogtam rajta, mint ti a képen. Aztán mikor tényleg nem volt idóm hajat és fogat mosni, akkor nagyon utáltam magamat. Férjemmel is rengeteget veszekedtünk, pedigerre nem, számítottam.

A családtól segítséget nem vártam, de azt nem gondoltam, hogy azt kapom, hogy jaj szegény hasfájós gyerekkel a hülye anyja nem tud mit kezdeni. Igazából a környezetem változása esett a legrosszabbul. Nem én változtam. A friss anyukákat mindig ezzel bántják, hogy megváltoztak. Korábban mindig azt hallgattam, hogy kisbabával nagyon nehéz az első év. Aztán mikor megszületett a babám, mindenhonnan azt laptam, milyen könnyű dolgom van, mert egész nap nem csinálok semmit. Hirtelen mindenki úgy érezte fel lett jogosítva arra, hogy beleszóljon az életünkbe. Ezt most kezdem elfogadni. A kicsi már egy éves. A gyerekeket mindig hasonlítgatni fogják /mennyit eszik, alszik, mikor indul el, milyen tanuló.../ Nekem az enyém a legjobb és kész.