Ti is szoktatok így érezni, ahogy az idézetben?

Kismamablog oldalán találtam:

Nem is a feladat megoldhatatlansága.

Nem is a gyengeség.

A magány, a felelősség magánya az, ami olyan nagyon nyom.

Kezdetben eufória van, örülsz, fáradt vagy, szokod a helyzetet.

Addig még jönnek a segítségek is, mindenki megnézi az újszülöttedet.

Aztán kikopnak a komatálak, a látogatók, elmúlik az újdonság varázsa és egyedül maradsz az édes teherrel kettesben.

Egész nap beszélgetsz vele, de nincs akinek kibeszélhetnéd magad.

Ölelgeted, de nincs aki téged megölelne.

Vigasztalod, de nincs akinek te a vállán sírhatsz.

Ha találkozol emberekkel, beszéltek, mégis távolinak érzed őket. Mások a problémáitok, más az érzékelésed.

Egy várakozás az életed apára, aki hazatér majd a munkából, és néha aztán rázúdítod, máskor megkíméled.

Minden apró dolog óriásnak tűnik, minden érzés jobban fáj. A dolgaidat nagynak érzed, de ahhoz túl aprónak, hogy másokat terhelj vele.

Néha önfeledten nevetsz, néha csak rácsodálkozol a csodára, akit kaptál, ami nap, mint nap megtörtéjnik, néha meg eleged van.

Nem is érted, mi van veled.

Ez egy más-állapot.

Nem a te hibád.

A magány teszi, a vákuum, a hangtalan köd, amibe kerültél, amiben evickélsz és ki kéne érni, de merre is indulj?

És amikor egyszer végetér, magad sem érted majd, hogy is volt ez.