Anyukák, akik egyedül nevelnek gyerek (ek) et! Nektek mi segített túlélni, talpra állni?

Engem is érdekelne. Rám csak lehet, hogy ez vár. Apuka még nem döntötte el, hogy mit csinál, egyszer normális egyszer nem. Néha legszivesebben itt hagynám, de félek, hogy egyedül nem boldogulnék, vagy hogy a fiam látná kárát.

Mennyi idős a gyereketek? Egyébként sok ilyen témájú kérdés van fent, amikből tudsz erőt meríteni.

Nálunk ez kicsit furán alakult, és nem volt ilyen éles határvonal, talán ezért is nem viselt meg a dolog.

Én terhes voltam, amikor szétmentünk az apukával. Annyi a lényeg, hogy ő kiment külföldre dolgozni, onnantól kezdve folyamatosan ment a veszekedés, hol telefonon, hol e-mailben, meg amikor 1-2 havonta hazajött, hát akkor is.

Ő többször megfenyegetett vele, hogy ha bizonyos dolgokban nem igazítom a véleményem az övéhez, akkor el fog hagyni. Ettől egy darabig nagyon féltem, aztán amikor sokadszorra fenyegetett meg ezzel, akkor azt mondtam, hogy hát oké, csak tessék. Köpni nyelni nem tudott. Utána próbáltunk kibékülni, de már nem ment, igazából én már belefáradtam abba, hogy mindenért én vagyok a hibás, hogy nem hozhatok döntéseket (akár olyanokat sem, amik csak engem érintenek, magyarul kvázi kiskorúként kezelt). Nekem egy hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor már ott tartottunk, hogy akkor ennek vége, nincs tovább. Addig észre sem vettem, hogy milyen feszült voltam, csak amikor már agyilag felfogtam, hogy nem leszünk többet egy pár, akkor éreztem, hogy újra kapok levegőt.

Persze nem volt könnyű utána sem, egy pici babát egyedül nevelni valószínűleg sosem egyszerű, de még így is nyugodtabb körülmények voltak, mintha együtt maradtunk volna.

Egyébként durva - így visszagondolva -, hogy még több évvel később is milyen hatással volt rám ez a kapcsolat. Bármit csináltam, mindenbe úgy kezdtem bele, hogy most csakazértis megmutatom, hogy nem vagyok olyan sz*r, mint amilyennek a volt párom tekintett engem. Éveken át versengtem vele, úgy, hogy nem is volt jelen. Képzelem mi lett volna, ha tovább együtt maradunk...

Á, szóval nekünk mindenképpen jobb volt ez így.

Nem azt mondom, hogy minden téren tök rózsás az életem, de annál mindenképpen jobb, mint amilyen ezzel az emberrel közösen lett volna.

Ami nagy segítség volt (na meg most is az), hogy a családom és néhány igazi barát mellettem maradtak.

Magányosnak sosem éreztem magam, bármi célt elterveztem, a környezetem mindig bátorított.