Akinek egy gyereke van és nem akar többet miért döntött így?

Ugyan itt még nem kőbevésett, hogy nem lesz második, mert még csak az elsőt várom, de azért nagyobb esélyt látok arra, hogy nem lesz több. Ezek az okok:

1. Eleve nagyon sokáig egy gyereket sem akartam, a vágy csak a párommal való megismerkedéssel jött. Ezt pedig egyetlen gyerek is “kielégíti”. Párom sem feltétlenül akar többet.

2. Volt két vetélésem, ami borzasztóan megviselt, nagyon a padlón voltam miatta. Ráadásul kivizsgàltattuk magunkat jó pénzért, és semmit problémát nem találtak egyikünknél sem. Így még annyi megnyugvásom sincs, hogy jó, kiderült, hogy gondok vannak pajzsmirigyemmel, az okozta a vetélést, de ez most már oké, ha odafigyelek, kezelem, stb., ez nem történik meg még egyszer. Nem tudom, be mernék-e vállalni még egy terhességet még úgy sem, hogy ez a harmadik kb. egy álom max. minimális kellemetlenséggel.

3. Nem hiszek abban, hogy mindenáron kell testvér. Én sokkal boldogabb voltam 12 évig egykeként. Nyilván ez részben alkati kérdés is, mindig is kissé magamnak való voltam, részben meg nagyon nem kezelte jól anyám az egészet, és évekig úgy éreztem, én kb. semmit nem érek. A párom és a bátyja között sincs túl szoros kapcsolat, pedig ott kicsi volt a korkülönbség, hasonló az érdeklődés, stb. Szóval még ez sem garancia semmire.

4. Elsősorban ennek a gyereknek szeretnék megadni érzelmi és anyagi értelemben mindent úgy, hogy mellette saját magamra és a párkapcsolatomra is maradjon idő, kapacitás. Második gyerek akkor fog beleférni, ha úgy érezzük, neki is meg tudunk adni mindent úgy, hogy ez az állapot megmaradhasson. Ha csak eggyel bírunk, esetleg vele is nehezen, akkor bűntudat nélkül fogom mondani, hogy itt csak hármunknak van hely.

Nekem csak 3 éves a gyerekem, de szinte ugyanazt írhatnám most is, mint te, kérdező. Bár, én mióta tudom, hogy akarok gyereket (20 éves korom óta), azóta határozottan érzem, hogy csak egyet. 32 évesen jött össze a terhességem, és mióta tapasztalattal és további önismerettel is bővült a korábbi egy gyerekes érzésem, most pláne ezt érzem.

A születése óta a világon minden rohadt nehéz volt vele. Két és fél éves koráig nem aludt át egyetlen éjszakát sem. Most 3 éves, de most sem tud 8 óránál többet egyben aludni. Vagy kb. 21.30-kor elalszik egy két óra hosszás tortúra útán, vagy jobb esetben már 20.00-kor. Akkor viszont hajnali 4-kor ébred, és utána már nem tud visszaaludni. Nyughatatlan gyerek, két percet nem bír egy helyben maradni. Biztosan megőrülnék, ha mellette még egy lenne, és nem tudnék többet az életemben megőrülés nélkül ennyit éjszakázni. Nagyon szeretem a gyerekem, és soha nem csinálnám vissza, de nem is akarok, és mellette nem is bírnék többet. Én, a férjem, és a házasságunk is elérte vele a fizikai-lelki tűrőképességünk határait.

A 15. válaszolóhoz kapcsolódnék én is. Van egy szomszédunk, aki kb. 40 évesen lett először apa, és két gyerekük született. Ő nyíltan elismeri, hogy nagyon sokszor az agyára megy a két gyerek, amikor csak lehet, nincs velük, és, hogy neki ennyi idősen már nincs ehhez energiája. Mondta nekünk, hogy "annak örüljünk, hogy csak egy gyerek van." - na például nála azt én nagyon-nagyon nem értem, hogy neki akkor mi a fenének lett két gyereke, ha ilyen érzések vannak benne. Mert ennek a jó része nyilván már az első gyereknél is kavargott a fejében.

"kettő,három vagy akárhány pontosan ugyanazt tudja,mint 1,csak több velük a probléma." - Ugyanezt gondolom. És szerintem a szomszédunk is, bár neki kettő született.

Én a sógornőmön is látom, hogy most már totál leszívja munka mellett a 2 gyereke. Az egyik állandóan beteg, megy a kínlódás a home-office-al, meg a "hogy oldjuk meg a gyerekfelügyeletet" történettel. A férje állandóan dolgozik, hétvégén is, segítsége nulla. Vagy a munkahelyén van, vagy otthon lógnak örökké a nyakán mind a ketten. Szabadidő, hobbira fordítható idő zéró. Nem gondolom, hogy ez hosszú távon úgy bírható, hogy valaki kiegyensúlyozott marad. Látni rajta, hogy tiszta ideg, mindenen felkapja a vizet, örökké feszült. Ott pedig az a durva, hogy ő tényleg vágyott két gyerekre. Csak azzal nem volt tisztában, hogy ennyire magára marad majd minden, a gyerekkel kapcsolatos feladattal.

Az én anyósom meg szimplán kijelentette, hogy őt aztán nem fogjuk ugráltatni az unokákhoz, ha nyugdíjba megy. Azt vígan elfelejti, hogy ő annak idején a saját anyját mennyit "ugráltatta". Ugyanis ott a nagymama velük élt, az unokák megszületésekor már 51 éves leszázalékolt nyugdíjas volt (nem túl nagy betegséggel). Míg anyósom dolgozott, ő szépen megfőzött, kimosott, kitakarított. Elment a gyerekekért óvodába-iskolába, reggel ő vitte őket. Anyósom egy napot nem volt táppénzen, mert mindig ott volt fixen a nagymama, ha betegek voltak. Gyerekorvoshoz se járt soha, mert arra is ott volt a nagymama. Tehát neki a munka, és a gyereknevelés mellé mindig ott volt a fix "házvezetőnő", "gyerekfelügyelő", "sofőr". - Így el lehetne arról vitatkozni, ki, kit, hogyan ugráltatott életében. És olyan szempontból is elgondolkodtató ez, hogy régen nem az anyák nevelték egyedül a gyerekeküket 0/24-ben, hanem az egész család. Most pedig sokszor a szülők teljesen magukra vannak hagyva.

Nekem is azért van legfőképp egy, mert nem kívánok a saját életembe több gyerekestül beleszakadni, köszönöm szépen.