Nagyon nem birom már az anyaságot. Mièrt èrzem ezt?

Ha nem tudtok neki segíteni miért kell bántani?

Mindenki azt mondja, hogy dehát te akartad/tudtad mit vállalsz/mit gondoltál milyen lesz? Hát nem.

Senki nem tudja, mert a szuper anyuk, mint itt mindenki csak a szép és jó oldalát mutatja mindennek. Az én ismerőseim is 2 hetes gyerekekkel mennek nyaralni. 1-2 hónapossal már nyaralni. És ha beszélgetek velük akkor is alig merik elmondani, hogy hát hetek óta nem alszanak, fürdeni is alig van idő stb.

Ha nincs segítség, felnőtt társaság nagyon hamar ki lehet égni vagy depresszióba esni. Főleg ha nem tud olyasmit elengedni valaki, hogy nincs rend.

Kedves kérdező, lehet jót tenne neked, ha keresnél egy szakembert, akivel ezeket át tudod beszélni és fél tudod dolgozni. Alkalomszerűen lehet alkalmazni takarító nőt, esetleg dadus vigyázatna rájuk havi 1-2 alkalommal(elvinné őket játszóra vagy te tudnál elmenni 1-2 extra órára csinálni valamit).

Fiatalon mentél férjhez

Úgy érzed hogy nem "éltél"eleget (bulik stb)

A barátnőid még mindig "szabadok"és emiatt van benned egy kis irigység

Ezekre tudok gondolni ha csak a kérdésed nézem

Viszont ami nekem szemet szúrt hogy egyszer sem írtad hogy ettől függetlenül szereted a gyerekeiket

A gyerekek jelenléte nem változtat semmin

Nem utálod őket

Anya rabszolga vagy

Ezt nyilván miattuk érzed

Lenne egy kérdésem hogy mit csinálsz az énidőben

Tényleg érdekel mert lehet hogy mást kellene csinálni ami jobban oldja a feszültséget

Amivel tudnál javítani a helyzeten az hogy kezd el nevelni a gyerekeket a rendre,tisztaságra azzal is lemegy egy kis teher a válladrol mivel az elsőnél még nem volt ilyen gondod így ezek szerint a kettő az ami már sok

“ Igen, minden anya csak a jó oldalát mutatja mesèli. Aztán otthon párnák között sír. “

Azért álljál már egyenesbe. Az, hogy van olyan mint te azt nem vitatom de hogy minden anya ilyen defekt lenne azt kikérem magamnak. Nem gondolod komolyan, hogy kb mindenki így érez ahogy te ugye? Nem kezdem el magyarázni mert látom felesleges.

Segíteni nem tudok, csak együttérezni. Talán pár megértő szó segít.

Hidd el nem vagy egyedül ezekkel az érzésekkel, de még mindig nem illik beszélni róla, mert azonnal kiforgatják arra hogy önző vagy és nem szereted a gyereket, holott ez a kettő dolog nem egyenlő egymással.

Az én életem is összeomlott, mióta megszületett a gyerek. Nem sírok soha, nap nap után jön, megoldom mindig az aktuális problémákat, csinálom a dolgom, közben imádom a gyerekem és utálom az életem mégis.

Hiányzik a szabadság, olyan mintha egy arany kalitkába zárva élnék.

Korábban hezitáltam hogy vállaljak-e gyereket, most is rákérdezett az egyik rokonom, aki zaklatott hogy "de kell, jó lesz", hogy "na ugye nem bántam meg?". Hát őszintén szólva utólag nem tűnik jó döntésnek. Nem akarom a gyerekem halálát, mielőtt bárki kiforgatná, se lelépni mellőle. A lehető legjobb anyja akarok lenni, mellette lenni mindig, támogatni ahogy felnő, de ha ezeket tudnám, hogy mivel jár és hogyan változott meg a kapcsolatom, az életem, hogy szűkültek be a lehetőségeim a jövőre nézve stb, akkor nem vállalnám.

Egy példa: szerettem volna tanulni még képezni magam, mert nem sikerült karriert építenem eddig, de mostmár úgy érzem munka és gyerek mellett minden képzés hosszú/drága és nem tudok jelen lenni, mivel mindig itt kell lennem.

Megértem ha valaki máshogy és sokkal jobban éli meg, de kérek mindenkit hogy azt is értsük meg ha valakinek nem jön be mégsem a dolog. Nagyon sokfélék vagyunk, nem kell mindig azt gondolni hogy másoknak egysíkú a személyiségük. Mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei.

Ja és ui.: miért van az hogy ha valaki nem írja minden negatív gondolata után hogy de imádom a gyerekem emellett, akkor egyből a legrosszabb anya képe rajzolódik ki? Még a saját bánatáról se írhat pár sort szerencsétlen, anélkül hogy a gyerekeit kéne magasztalja.

Ezt más helyeken is észrevettem már hogy előre védekezni kell, mert különben vér fog folyni.