Vannak itt még olyan anyukák akikkel őszintén lehet beszélgetni a gyerekekről?

Mivel mások vagyunk, ezért eltérő a véleményeket olvashatsz.

Illetve ez egy anonim oldal, ahol mindig megjelenik pár kötekedő, de őket ki lehet szűrni.

S ami még eszembe jut, hogy van, amikor pont nem akarsz rosszat, de mégis megsértődik valaki, magára veszi és leordítja a fejed. Holott az alapszándék a segítés volt.

No, és még valami: írásban minden más. Úgy értelmezed, ahogy akarod. Könnyen félreérthető, mert nincs hozzá gesztus, mimika vagy bármi, alá megcáfolná vagy épp alátámasztaná azt amit olvasol. Így könnyebb félre is érteni.

Szerintem itt a többség pont olyan anyuka, amilyet te is írtál.

De itt van, ami másképp csapódik le. De ez csak egy fórum. Mély következtetéseket sem az elvekből, se az anyukák személyiségét illetően nem lehet levonni!

Nekünk jól telnek amúgy a napjaink: sírással, ordítással, örömmel, mosollyal, nehézségekkel, aggódással, boldogsággal, átlagosan és kivételesen. :)

Jelen:) Én is sokszor érzem úgy itt a kérdéseknél hogy mindenki vadul önigazol...tehát mintha itt is anonim név nélkül beszólogatva kijelentve hogy csak az a tuti ahogy ő csinálja- szóval ezzel is magát győzködné hogy minden tökéletes főleg ő mint anya.

Én nem vagyok ilyen és szerencsére vannak közeli barátaim akik szintén be merik vallani hogy nem rózsaszínű és tökéletes az összes gyerek és gyerekneveléssel kapcsolatos dolog illetve hogy nem minden fehér és fekete. Mert ha nem lennének ilyen barátaim és csak a játszótéri bezzeganyukáktól meg az itteni válaszolók nagy részéből venném a tapasztalatot, már mélyre elástam volna magam.:)))

Hát, a gyereknevelés „még olyanabb”, mint a foci, amihez mindenki nagyon ért. Bevallom, én hiába nevelek gyereket 8 éve, még mindig úgy érzem, hogy nem értek hozzá. :)

Szerencsére ennyi év alatt már megtanultam, hogyan pergessem le magamról a hülye beszólásokat, és tisztában vagyok azzal is, hogy mindenki a „saját szintjén nyomorog”, vagyis nincs tökéletesség sehol sem. Pláne gyanús számomra, ha valaki ordítja a világnak, hogy ő milyen jól tud valamit vagy milyen boldog.

Számomra a legnagyobb tanulság a gyereknevelésből, hogy sosem lehetsz semmiben sem biztos, és persze kell, hogy legyenek elveid, de az is kell, hogy fel tudd adni őket, ha a helyzet úgy kívánja. Mert a gyerekek folyton újabb és újabb megoldandó helyzet elé állítják a szüleiket, amiket nem lehet csak bizonyos sémákon mozogva megoldani. Legalábbis szerintem nem. Vagy csak én nem tudom.

Amit viszont nagyon irigylek azoktól, akik „osztják az észt”, hogy ők bizonyára nagyon biztosak magukban, szemernyi kételyük sincs, jól csinálják-e a dolgokat – és ez azért sokkal könnyebb lehet, mint az olyan örökös kétkedőknek, amilyen én vagyok. :)