Ha pl. azt szabom meg hogy 0-3 év közötti gyereket szeretnék, akkor is én adok neki nevet ha 3 éves?

Szia!

Meg lehet változtatni de az ügyintéző nem tanácsolja.Mert ilyen idős gyereknél már felfogja,hogy ez a neve és hozzá tartozik.

Abban az esetben szokták megváltoztatni ha használhatatlan nevet kapott.

A vezeték név változik.

Amilyen stilusban irsz arrol a szegeny gyerekrol, inkabb ne fogadj orokbe.

“Szabom meg”, “azt mar nevvel egyutt kapja”

Jókat írtak előttem, csak alátámasztom pár gondolattal egy nagyon jó könyvből (egy örökbe fogadott pszichológusnő ír le az örökbefogadással kapcsolatos valós történeteket), hátha így még érthetőbb a lényeg:

„A másik gyakori probléma az örökbe fogadott kisgyerekek számára a kontroll kérdése. Végül is, ha elválasztották a vér szerinti családjától, elköltöztették, megváltoztatták a nevét – egy pillanat alatt az egész élete megváltozott –, kit ne izgatna a kontroll témája? Az örökbe fogadottak tudják, hogy valóban sokminden megtörténhet, nemcsak a fantázia világában, hanem a valóságban is. Tudják, hogy elveszíthetik a szüleiket. Tudják, hogy elszakíthatják és elköltöztethetik őket. Ezek a dolgok legalább egyszer már minden örökbe fogadott gyerekkel megtörténtek. Ennek eredményeként szükségük van rá, hogy tudjanak mindenről, ami történni fog velük, és hogy ezeket a dolgokat újra és újra elmagyarázzák nekik. Előfordulhat, hogy esténként elalvási nehézségeik vannak. Ez nem trükk, hogy tovább maradhassanak fenn (bár ez is beléphet a képbe), hanem annak a ténynek a kifejezése, hogy amikor az ember alszik, elveszíti a kontrollt.”

„Ricardo története Az egyik olyan történet, amely nagyon mélyen megérintett, egy fiatalemberről szól, akit ötéves kora körül fogadtak örökbe egy kolumbiai gyermekotthonból. Örökbefogadói a fiú szülőhazájában egy hotelban várták, amíg lezajlik a hivatalos procedúra, majd hazavitték az Egyesült Államokban lévő otthonukba. Trevorra változtatták a nevét, mert családjukban ez egy megszokott, hagyományos név volt.

Trevor alkalmazkodott és beilleszkedett. A tanulásban kissé visszafogták őt a várt nyelvi nehézségek, de ehhez külön segítséget kapott. Szeretett sportolni, sok elfoglaltsága volt, boldognak látszott.

Tizenhárom éves korában azonban öngyilkosságot kísérelt meg. Amikor elbocsátották a kórházból, szüleivel együtt hozzám irányították családterápiára. Az irodámba egy súlyosan depressziós fiú lépett be ideges, bánatos szüleivel. Először arra kértem a szülőket, meséljék el részletesen Trevor örökbefogadásának történetét, és hogy mi történt az öngyilkossági kísérlet előtti időszakban. Erre mindketten azt felelték, hogy „semmi”, és hogy „úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van”. További faggatózásomra az apja elmondta, hogy éppen Trevor állampolgárságának megszerzése zajlott, „dehát ez nem jelenthetett problémát”. Megkértem a szülőket, hogy hagyjanak magunkra Trevorral.

A fiú búskomor volt. Arra kértem, keressünk olyan dolgokat, amiért érdemes volna élnie. Kérdeztem, hogy szeretne-e visszamenni Kolumbiába. Mélyen a szemembe nézett, és ezt válaszolta: „Joyce, ezt nem értheti. Én nem létezem. Meghaltam, amikor ötéves voltam. Megváltozott a nevem, a nyelv, amit beszélek, a családom, és azzá váltam, aki most is próbálok lenni. De nem bírok tovább próbálkozni.” Némi hallgatás után megkérdeztem, hogyan szólítja magát gondolatban. „Ricardónak” – felelte.

Megkérdeztem, szeretné-e, ha a szülei visszaadnák az eredeti nevét. „Nem érti – válaszolta. – Szeretem a szüleimet, és nem akarok nekik fájdalmat okozni.” Felvetettem, mekkora fájdalmat okozott a szüleinek az öngyilkossági kísérletével, akik ennek átélése után bizonyára meg tudnának birkózni a névváltoztatás gondolatával. Ezután arról érdeklődtem, hogy mit szeretne még. „Hozzám hasonlók között szeretnék lenni. Fehér családban élek, fehérek között járok iskolába, a környezetemben nincs egyetlen ember sem, aki olyan, mint én.” Elmondta még, hogy nem szeretne amerikai állampolgár lenni. „Elvesztettem az országomat, az anyanyelvemet, a családomat, nem akarok több dolgot elveszíteni. Ez az egyetlen, ami megmaradt nekem.”

Arra azonban már nem vállalkozott, hogy mindezt a szüleinek is elmondja, azt kérte, tegyem meg én. A névváltoztatás kérdése nagyon felzaklatta a szüleit. Anyja könnyek közt vallotta be: „Azt szerettem volna, hogy a neved is kifejezze: a családunkhoz tartozol. Soha nem akartam neked rosszat.” Ekkor Ricardo átkarolta az anyja vállát és elmesélte, milyen nehéz volt megszoknia az új nevét, és tudja, hogy a mamája is el fogja téveszteni néha, de nincs ezzel semmi gond.