Gyógypedagógus burn-out (? ). Akik hasonló helyzetben vannak, akár szülőként, akár tanárként, mit tennének?

Pár éve gyógypedagógusként dolgozom egy speciális iskolában, ahová alacsonyan funkcionáló autisták járnak, akik nagy része értelmileg akadályozott is. Őket ne úgy képzeljétek el, mint az esőembert, hogy "bár szociális képességei nincsenek, de valamiben géniusz". Nem, ezek a gyerekek tényleg minden téren rettentő alacsonyan funkcionálnak. Sokan közülük 12-14 évesen egyáltalán nem beszélnek, s nem is értik a hozzájuk intézett szavakat; pelenkásak, s több sikertelen toalett-tréningen is túl vagyunk, így úgy tűnik, soha életükben nem válnak szobatisztává, mert sem akaratuk, sem kognitív fejlettségük nincs meg ehhez. A feladatok nagy részénél (én 10-16 évesekkel foglalkozom) több éve alig van progresszió, mert a gyerekek már a jelenlegi, nagyon lebutított szintet is nehezen értik meg, és csak ímmel-ámmal csinálják. A gyerekek ráadásul gyakran ütnek-rúgnak minket (tele vagyok kék-zöld foltokkal), a legsúlyosabb eseteknél (akik szerencsére magántanulókként csak heti két napot járnak iskolába) megesik, hogy véresre harapják társaikat (15 évesen), ha egy másodpercre lankad a figyelmünk (eleve kevesen vagyunk felnőttek). Újabban egy uszodából is ki lettek tiltva a pelenkás gyerekeink, mert az egyikük belekakilt a vízbe.

Én nagy szeretettel és elhivatottsággal készültem erre a pályára, és tudtam, hogy hatalmas türelmet és elfogadást kíván ez a hivatás. Azzal biztattam magamat, amikor hallottam, hogy az egykori mentortanárom pályaváltásra készül, hogy "bezzeg én nem fogok kiégni; én ki fogok tartani". De most úgy érzem, nekem ez sok. A magánéletem rendben van, és sok erőt kapok a szeretteimtől, a párkapcsolatomból; összetartóak a kollégák is, és szerencsére mellékállásom is van, így az anyagiakra sem foghatom a pesszimizmust, ami már jó ideje áthatja a munkanapjaimat. És a tudat, hogy ezek a gyerekek minden törődés, szeretet, több százezres terápia stb. ellenére is ugyanolyan nehéz esetek és önálló életre képtelenek maradnak, az még inkább lehoz az életről. Leginkább a szüleiket sajnálom, hiszen ezek a gyerekek nincsenek tudatában saját állapotuk súlyosságának. Hatalmas a különbség az autisták között, tudom, hiszen egy magasan funkcionáló autista/aspergeres nagyon értelmes-érzelmes, kreatív, önálló lehet, de a mi gyerekeink semmiféle reménnyel nem töltenek el.

Ti, akik hasonló helyzetben vagytok: hogyan dolgozzátok fel mindezt?