Miért hiszik azt a szülök, hogy ha ráordítanak a síró gyerekre, hogy fogja be a száját, és ne sírjon, attól jobb lesz?

Hát gondolom, hogy a kérdező sem egy pár hónapos csecsemőre gondol, aki nem is érti vagy egy beteg gyerekre, aki sír.

A legtöbb gyerek azért lássuk be 8-10 hónapos koruktól akaratosságból, határfeszegetésből cselekednek, sírnak, hisztiznek. Mert a dackorszak nem 2-3 éves korban kezdődik, hanem vannak babák, akik akaratosak, öntörvényűek és visítósak. ezeket a gyerekeket nevezik többemberesnek, nehéz természetűnek. egy ilyen babát nevelni, azért lássuk be, hogy nehezebb, mint egy leteszem és délután is ottvan gyereket.

és nem gondolnám, hogy bármilyen anya is ordít beteg, balesetet szenvedett, éjjel aludni nem tudó gyerekkel.

Nem hiszik. Csak a szülő sem tökéletes(en ura magának) ahogy a gyermek sem.

Ritka az olyan szülő aki módszeresen ordibál a síró gyerekkel.

De elképzelhető a módzsresség olyankor amikor maga a sírás az ami árt - olyankor nem még egy lapát a gyerek fenyítésére,, hanem felszólítás, hogy fejezze be.

Pl. mert rosszkor és rossz helyen bömbölészik, vagy mert a probléma megoldása nem az hogy bömbölünk.

Ezt is meg kell tanulni/tanítani - a maga idejében, ha az élet úgy hozza.

Azért ordítanak, mert a folyamatos ordítás egyre generálja bennük a feszültséget, amit aztán már nem bír el a szervezet. Ilyenkor le kell vezetni a feszültséget, ami így még mindig kulturáltabb, mint ha mondjuk beleöklöznének a falba, vagy tudom is én milyen idióták vannak a világon.

Nekem az a módszer vált be, hogy nem várom meg az a pontot, amikor a feszültség már ki akar robbanni, hanem már a hiszti elején megfogom a gyerek kezét, vele szembe hajolok, és megmondom neki, hogy "Ha nem fejezed be a hisztit, akkor szájba váglak!" Hozzáteszem sosem történt meg, és ha nem fejezné be, akkor sem tenném meg. De tisztel és szeret engem , bízok bennem és hallgat rám annyira, hogy eddig a pontig ne is kelljen eljutnunk.

Viszont azt nem tudom elhinni, hogy létezik olyan szülő, aki soha semmiért nem ordít rá a gyerekre: pl mert mert úgy előre szaladt a boltban, hogy másképp már meg sem hallaná, ha szólnak hozzá, vagy pl pont ma volt az, hogy egész nap szajkóztam a majdnem 3 éves fiamnak, hogy vegye fel a papucsot, amikor kijön a szobából. Egész nap 2 percnél sem volt rajta tovább. Mondtam neki, hogy a szobában se vegye le, komolyan már azt se bánom, ha az ágyra is felmegy vele, csak legyen már rajta, mert a kövön aztán majd jól felfázik... De persze ő a szobában nem akarja felvenni, mivel ott mi sem hordjuk, és ő nehogy már máskép csinálja, amikor meg kirohan a szobából, akkor mindig elfelejti, ezért délutánra igenis eljutottam odáig, hogy már kiabáltam vele, hogy meg ne lássam még egyszer, hogy papucs nélkül kilép a kőre. Pedig nem vagyok sem agresszív, sem idegbolond, és tényleg valóban a végletekig türelmes vagyok, a fiam pedig nem egy hisztizős földön fetrengve vergődő típusú gyerek. Mégis előfordul, hogy igenis kiabálok vele. Tehát ezek tükrében egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni, hogy van olyan szülő, aki soha semmilyen körülmények között nem kiabál rá a gyerekére. Ez csak álszent duma, semmi több.