Miért akart felmenni József Attila a padlásra?

“A Mama egyike József Attila azon kései verseinek, melyeket olvasva a kortársak megdöbbenve tapasztalták, hogy alkotójuk túlságosan sokat visz át önmagából a szavakból készült építményeibe. A nyelvi produkció eleven ideget érint. Az a benyomás alakult ki értő olvasóiban, hogy művei tökélyének ára a sebek feltépése, a kietlen viaskodás a múlt kísérteteivel, olyan dolgok tudatosítása, amelyeknek talán jobb lett volna a feledés homályában maradniuk. A tudattalan tudatosítása, az elfeledett emlékek visszaidézése képezik ennek a költészetnek az alapját. „Eleinte sokat sírtam az analízisben, mikor lassan jöttek az emlékek… – vallott erről Vágó Mártának – Akkor a részletek elmosódottak voltak – mondta elgondolkozva -, nem voltak képeim – megrázta a fejét, a szemét kimeresztette: – Nem is tudom, hogy írtam volna tovább, mi lett volna akkor?”

A versben három személy szerepel: a jelenbeli én, a gyermek-én és a Mama. A jelenbeli én látszólag csupán kommentál, valójában ő is részese az én és a Mama közti ellentétnek. A versben együtt, egymást áthatva van jelen a vád, a megbánás és az elérzékenyülés retorikája. A kompozíció súlypontját az utolsó strófa első sorai jelentik: „Nem nyafognék, de most már késő, / most látom, milyen óriás ő -”. Ez az egyetlen hely, ahol a költemény egyik fő üzenete közvetlenül felszínre kerül. A folytatás meglepő hirtelenséggel hozza az éppoly intenzív, amilyen gyors feloldást: az édesanya felmagasztalását, mennybemenetelét (a vers egyik 1936-os publikációjának ez is volt a címe: Mennybemenetel.) – áll az elte.hu oldalán.

A költő felnőttként emlékezik vissza anyjára, az emlékezet gyerekkori képeket perget a tudatában. Az édesanyát úgy idézi fel, ahogy nehéz munkáját végzi. Kisgyerekként azt szerette volna, hogy ne a nehéz ruháskosarat cipelje föl a padlásra, hanem őt kísérje el abba az ismeretlen világba, melynek titkaira kíváncsi volt. De az édesanya nem ért rá, hogy vele foglalkozzon, némán és serényen teregette a fényes ruhákat.

A gyermek önmagához képest nagynak látta édesanyját, pedig – ahogy másutt írta – „apró” volt és „törékeny” termetű. Az emlékező tudatában óriásivá nőtt az anya alakja a magasba libbenő ruhák között. Az édesanya egybeolvad az éggel – a befejező képek látomássá emelik a látványt. – írja a Sulinet tudásbázisa a versről.

Hogyan keletkezett a vers?

A költő pszichoanalízisre jár 16 évvel édesanyja halála után. Itt felidézi anyja alakját, azt, hogyan bánt anyja vele, és a költő hogyan viselkedett az édesanyjával. Ezért mostanában gyakran gondol rá (meg-megállva).