Szabó Lőrinc érettségi tételre lenne szükségem sürgősen! Valaki tud segíteni?

Szabó Lőrinc (1900-1957)

Miskolcon született, apja mozdonyvezető volt. 1918-ban Debrecenben hadiérettségit tett, majd bevonult katonának. A Monarchia összeomlása után Budapesten beiratkozott a Műegyetemre, majd átiratkozott a bölcsészkar magyar–német–latin szakára. Verseit elvitte Babits Mihályhoz, aki barátjává fogadta, 1920–1921-ben nála is lakott. A Tanácsköztársaság idején Babits tanársegédje volt, a kommün bukása után, augusztustól szeptember végéig a Magyar Írók Szövetségénél titkárkodott Szabó Dezső mellett. 1921-ben feleségül vette Mikes Lajos leányát, e kapcsolat révén került Az Est szerkesztőségébe munkatársnak. 1922-ben jelent meg első kötete (Föld, Erdő, Isten). 1925-ben kezdődött Korzáti Erzsébettel huszonöt évig tartó szerelmi kapcsolata. 1928–1945 között a Magyarország, 1939–1944 között az Új Idők című lapok munkatársa volt. 1931. november 29-én Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Kodolányi Jánossal, Erdélyi Józseffel és Gulyás Pállal Debrecenben részt vett a “nemzedéki irodalmi esten”, ettől kezdve a népi írók körébe is sorolták. 1935. április 16-án – az Új Szellemi Front néven ismertté vált kísérlet részeként – ő is megjelent a Gömbös Gyula miniszterelnökkel való találkozón. 1937. március 15-én jelen volt a Márciusi Front megalakulásán. 1938-tól – előbb sajtókíséretek tagjaként, majd kulturális vendégszereplőként – többször járt Németországban, útjáról 1942-ben a Külügyminisztériumnak bizalmas levélben is beszámolt. 1942 novemberében részt vett Lillafüreden az író-katona találkozón, ahol a háborús költészet "esztétikájáról" beszélt. Többször behívták katonának, 1944. november 13-án főhadnaggyá léptették elő. 1945 elején többször is rendőrségi őrizetbe vették, szeptember 25-én az újságírói igazoló bizottság csak feddéssel igazolta, emiatt publikációs tilalommal sújtották. 1946 októberétől 1949 nyaráig a Válasz költői rovatának szerkesztője volt. 1947-ben Püski Sándor kiadójánál jelent meg Tücsökzene című kötete, decemberben pedig – többek tiltakozása ellenére – felvették az Írószövetségbe. 1949 után publikálási lehetősége újra megszűnt, így műfordításokból élt. 1950-ben Korzáti Erzsébet öngyilkos lett, az ő emlékére írta A huszonhatodik év szonettjeit. Csak 1956 könyvnapján jelenhetett meg válogatott verseinek gyűjteménye Illyés Gyula tanulmányával. 1956. szeptember 16-án beválasztották az Írószövetség elnökségébe. Október 23-án este Miskolcon volt saját költői estjén Illyés Gyula társaságában. 1956. október 31-én a Petőfi Párt néven újjáalakult Nemzeti Parasztpárt írói irányító testületének a tagja lett, az Irodalmi Ujság november 2-i számában Ima a jövőért címmel üdvözölte a forradalmat, és nyolc társával együtt aláírta azt az írói nyilatkozatot, amely a Köztársaság téri tragédia után a forradalom erkölcsi tisztaságáért emelt szót. 1957 márciusában Kossuth-díjat kapott, húsvétkor pedig megjelent A huszonhatodik év című kötete. Az év októberében Budapesten hunyt el.

Stilizált életrajzi regény: a Tücsökzene

Már 1943-ban felmerült Szabó Lőrincben, hogy valamilyen formában rendszerezze önéletrajzi emlékeit. Rába György, a költő egyik monográfusa idézi az Egy eltűnt városban ide vonatkozó megjegyzését: "Úgy látom, egész életrajzi regényre való emlékezés rajzik fel lassan bennem. Meg fogom írni, csak ráérjek; már eddig is pedzettem az anyag részleteit, versben és prózában." A történelmi események akkor meggátolták abban, hogy tervét megvalósítsa. A rendszertelenül felgomolygó életanyag egységbe forrasztásához, verssé rendezéséhez belső nyugalomra volt szüksége, melyet a felszabadulást követő zaklatott hónapokban nehezen sikerült kiküzdenie. Gyakran érezte úgy, hogy "minden remény" elhagyta, az {170.} életkedvet, az alkotás vágyát csak kedves, alkalmi asylumokat teremtő barátai keltették fel ekkor benne. Az önéletrajzi regény terve azonban nem hagyta nyugodni. Valószínű, hogy az a tücsökszótól hangos budai este, amikor belefeledkezett e furcsa zene ütemébe, s elkezdte írni a verseket, már a kész életanyagot mozgósította benne, s az "áradó" tücsökzene inkább arra inspirálta, hogy munkája közben az emlékezés sajátos logikája szerint haladva, nem az időrend szigorú, lineáris vonala mentén szerkessze meg művét. A tücsökzene, amely "nem tűri, hogy gondolkozz", olyan lélektani helyzetet teremt, amelyben egymást követhetik a múlt eseményei anélkül, hogy szilárd logika fűzné össze őket, egyik emlék hívja életre a másikat, az emlékező pedig kialakít magának egy olyan élethelyzetet, amely egyszerre teszi lehetővé, hogy belülről és kívülről szemlélje a múltat, s benne önmagát, kiszakadva a tér és idő korlátai közül, olyan pozícióban, mely épp az emlékek sugárzásában lehet és lesz idillikus.

Ez az elképzelt, kiküzdött idill voltaképp a megromlott világ ellenpólusa. Az igazolások körüli hercehurcák és a sajtótámadások jogos és kevésbé jogos vádjai elől Szabó Lőrinc a gyermekkor szigetére menekült, virtuális világot teremtve magának, melynek az a különös varázsa, hogy egyszer már részese volt, s most, újra átélve, megteremthette magának benne azt a békességet, melyet hiába remélt a dúlt hétköznapokban. Nem véletlen, hogy szinte makacs kitartással kereste ekkoriban a függetlenséget, a nyugodt, harmonikus alkotó munka feltételeit. Mert a képzeletbeli tücsökzene üteme "elkapta", nem engedte, hogy gondolkozzék, pontosabban hogy a jelenről gondolkozzék. Naplójában kínzó őszinteséggel és belső hitellel jelenítette meg ezt a már-már paradox alkotói állapotot: "Testem vacak, szívem egészen hitvány, alig reszket, lelkem gyenge és ájult, a szellemem azonban, vagy annak is valami központi kis része, magva pusztíthatatlan; ez tartott, ez fogott, ez irányít! Az írta a verseimet is, a mostaniakat – háznagyságú kínoktól dagadó fejemmel teljesen más természetű, hangulatú, gondolati tartalmú, semmiképpen nem aktuális témákat dolgozott fel, mintha semmi se volna velem!! Csakugyan ijesztő tulajdonképpen. Vagy őrült vagyok, gyerek vagyok?" A "gyermek" szó nem véletlenül fordul elő feljegyzéseiben. A gyermekállapot – mely a Tücsökzene egyik fontos eleme – különös őszinteséget, az események sajátos szemléletét tette számára lehetővé, megóvta attól, hogy szembenézzen élete negatívumaival, viszont lehetővé tette, hogy megkísérelje nyomon követni személyiségének kialakulását és érlelődését. A gyermeki szemlélet magyarázza, hogy sokszor lényegtelen eseményeket, epizódokat is elmond a múltból, olyan jeleneteket, melyek a gyermek, az érlelődő szellem számára mégis fontosak, s amelyeknek egy-egy emléktöredéke beleépül az érett ember gondolatvilágába.

A kötetté rendezett Tücsökzene 1947 könyvnapjára jelent meg, de – mint Kabdebó Lóránt kutatásai nyomán tudjuk – "nem könyvnapi jelleggel". A Magyar Élet kiadásában megjelent mű ekkor 352 darabot tartalmazott, az egyes versek előtt rövid, tájékoztató címekkel. Élete legvégén ismét bővítette, alakította az eredeti változatot, ekkor készült el annak Utójátéka Helyzetek és pillanatok címmel. Ez a tizennyolc új vers immár a búcsú keserű állapotát rögzíti, a {171.} halálközelség szorongásában élő és alkotó személyiség életszemléletének, az elmúlásra való nyitottságának szívszorító dokumentumaiként.

A "verses regény" műfaja – Szabó Lőrinc maga említi, hogy felgyülemlő önéletrajzi emlékeit "verses és prózai" formában akarta feldolgozni – a múlt század végén virágzott föl irodalmunkban. Ez a régebbi változata azonban jobban tapadt a valósághoz, mint huszadik századi párja, inkább volt regényszerű. A Margita élni akar, Ady alkotása már – mint szerzője mondja – "bomlott nemregény", Kosztolányi pedig A szegény kisgyermek panaszaiban jórészt kikapcsolta az epikus elemeket, és elsősorban szubjektív nézőpontot valósított meg. A Tücsökzene mint állapotrajz, kétségtelenül Kosztolányi művével tart rokonságot, de annál lényegesen objektívebb szemlélet alapján éli újra a gyermekkort. A Tücsökzene – mint Rába György írja Szabó Lőrinc költészete és a világirodalom című tanulmányában – "a 'megszűnt Én' művészete, de a társas és a természeti élet, sőt az eszmélkedés megfigyelésében ezért oly gazdagok különböző valóságszintjei".

A Tücsökzene 1957-ben elnyert végső formájában hatalmas szimfóniára emlékeztet, melynek egyes tételeit a szemlélet racionalizmusa, pontossága, a valósághoz való hűsége fűzi egybe. Aki ezeket a verseket írta, nem a filozófus módjára, de annak kielégíthetetlen ismeretszomjával kérdez rá a világra. A maga módján ebben is a boldogság természetét igyekszik leírni, de nem elvont, etikai normák szerint, hanem a pillanatban, a megvalósulás izzásában ragadva meg:

A legfőbb boldogság, a legkötőbb,

a legodaadóbb, istenitőbb,

az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,

az, amelyben két világ egy zene,

az, amelyben a szellem szárnyra kél,

az, amely már tán nem is szenvedély,

az, amely fény, súlytalan súlyegyen,

az, amelyben minden jel végtelen,

az, amelyben már mozdulni se mersz,

az, amelyben örökbéke a perc,

az, amelyben megszakad a tudat,

az, amelyben kicseréled magad,

az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,

s ha ébredsz, a költészet kezdete:

A legfőbb tudás nem a szépeké –

bárkié, ki a túlsó partra jut,

s tovább vinni, a közös menny fölé,

Kué Fi és Kleopátra se tud.

(283. A legfőbb boldogság)

{172.} "A holdfényes éjszakában", amikor a tücsök zenéje útjára indította benne a művet, újból rádöbbent az egyén és a mindenség fájdalmas ellentétére. Egyfelől ott a külvilág, a maga "zengő, önfeledt boldogság"-ával, másfelől pedig az egyén, az én a maga "nyughatatlanság"-ával. A Tücsökzenében hatalmas visszaemlékezés keretei között ezt az ellentétet igyekszik kiegyenlíteni, s megtalálni azt az élethelyzetet, "amelyben két világ egy zene". Ahhoz azonban, hogy a világ disszonáns hangjai megbékélt, tiszta harmóniában olvadjanak össze, vissza kell ásnia a kezdetekig, az öneszmélés első pillanatáig, hogy onnan indulva megtalálhassa az egyén és a világ összekapcsolódási pontjait. S ha a teljes harmóniát nem érzi is kiküzdhetőnek ("Azt adja a világ, amit belelát a kíváncsiság."), az egész mű hatalmas ívet alkot élet és halál között, s a teljes emberi élet látomását vetíti elénk.

A teljességet és az emberi hitelt szolgálja a ciklus részletekbe menő aprólékos valóságábrázolása. Szabó Lőrinc nem szűnő kíváncsisággal hajol az élet apró jelenségei fölé, s azokat olthatatlan szenvedéllyel, már-már a leíró természettudomány gondosságával jeleníti meg, anélkül azonban, hogy elveszítené a költői távolságtartás és átlényegülés fölényét. Minden tárgy és természeti jelenség megnyílik előtte, s amint egyre mélyebben hatol beléjük, úgy érzi: szeme láttára tágul ki az egész világegyetem. "Képekben és mintákban a világ / így gyűlt körém..." – írja az 56. versben. Ez a folyton gazdagodó, benyomásokból és általánosításokból épülő és építő világegyetem szinte észrevétlenül gazdagítja őt magát is. Megőriz olyan benyomásokat, melyek egyszeriek, elraktároz olyan emlékeket, melyeket betemetett a múlt, visszaperelhet a haláltól elmerült arcokat, s egyfajta panteisztikus életérzésnek átengedve magát, belemerülhet az idő és a lét folyvást változó folyamába, amely sosem ugyanolyan, mint volt, mégis visszaidézhető, megragadható a tények pontos tudása által:

Szöcske, ökörnyál, réti muzsika.

Bizsereg a nap arany illata.

Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek.

Valami épít, észre se veszed.

Ásítasz, nyujtózol, unatkozol.

Ég s föld lassan mégis megostromol.

Fáradt vagy; ráérsz; ez a fő; pihensz.

Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz.

Aztán szétnézel: az ismert világ!

S húnyt szemed már az eget zárja rád.

Vízmoraj, kolomp: csengő vonalak.

Szálló lepke rajzol új hangokat.

Bőröd ízlel, látni kezd, hallani.

Egész testedet felhő emeli.

Egy dallam visz, de keresztezi száz.

{173.} Benne zümmög a tegnapi darázs! ...

Emléked van, s nem sejti maga sem.

A rét meghal. – De te tudod, milyen!

(72. A rét meghal)

A Szabó Lőrinc életművével foglalkozó szakirodalom, de a Tücsökzenét elemző írások is – elsősorban Rónay Györgyé – rámutatnak ennek az időszemléletnek és múltidézésnek lehetséges világirodalmi párhuzamaira. Szabó Lőrinc valóban "az eltűnt idő nyomában" jár, amikor érlelődésének éveit vallatja, s úgy teszi ezt, hogy teljességgel belehelyezkedik az időfolyamba. "Proustnak és a Tücsökzene Szabó Lőrincének közös eszménye a szabadulás az idő tömlöcéből – írja Rába György –, s erre mindketten ugyanazt az eszközt használják: az emlékezést. Az elenyészett múlt feltámadása, a rajzó emlékek érzéki erejű újraélése, a szuverén szabadság megvalósulása, a lét lényegének megragadása." Kétségtelen, hogy a Tücsözenében is – mint ahogy Szabó Lőrinc lírájának más helyein is – felsejlik az a gondolat, hogy a világ lényege irracionális akarati tényező (ezt állította filozófiájának középpontjába Schopenhauer), s ezt vágyainkban, reményeinkben át is élhetjük. De Szabó Lőrinc tovább halad, amikor az idő kötöttségeiből kiszakadva, mégis alávetve magát a percek egymásutánjának, összekapcsolja azt a valóságos világ mikroelemeivel. Mert ezek az apró és érzékelhető atomok, molekulák adják számára azt a lehetőséget, hogy megtapintsa és kifejezze saját személyiségének leglényegét, a gyermekben tetten érje a felnőttet, s emennek gondolkodásából visszakövetkeztessen gyermeki énjére. Az Én pillanatnyi állapota megszűnik ebben az ábrázolásban, helyébe lép az emlékekből és a szellemi válogatás eredményéből összeszőtt "Megszűnt Én", s a költő visszajut egy olyan állapotba, melyben "mintha lelki életének valamiféle prelogikus állapotát vagy inkább tevékenységét ragadná meg: azt, amelyikben az asszociációk spontán játékában még nem érvényesül az értelem kiválasztó és rendszerező munkája" (Rónay György: Szabó Lőrinc: Tücsökzene. It 1959/2. szám).

Ezt a kettősséget sugallja a Tücsökzene szerves és tudatos felépítésével is. A felidéző és emlékező darabokat összekapcsolják és az elmélkedés állapotának magasabb régióiba emelik a közbeékelt meditatív részletek, melyek nemcsak az életrajzi egységeket különítik el egymástól, hanem az érzés különböző szféráit is bemutatják. Az egyes verseken belül is megfigyelhető azonban Szabó Lőrincnek az a törekvése, ahogy a múlt különféle tényeinek felidézése, az egykori állapot gazdagsága révén igyekszik eljutni a létezésnek egy örök állapotához, mely a buddhista eszmevilágnak jellegzetes összetevője. Buddha szerint – aki hatott Szabó Lőrincre – az "érzéki örömök régiójá"-nak legfelső ege mindig a létezés állapotában marad, míg a világrendszer többi része folytonosan keletkezik és elmúlik. A Tücsökzene egész világát áthatja a lét körforgásának baljós tudata, de az is megfigyelhető benne, hogy a költő felfelé törekedve, a léten túli létre függesztve tekintetét igyekszik kiküzdeni a maga számára a múlhatatlanság biztonságát. Ezért {174.} is járja végig a kontempláció, az elmélkedés köreit, s eszmélkedése annál intenzívebb, mennél több tapasztalati tény segíti a világ megismerésében. Sokszor és némi joggal kifogásolták a Tücsökzene elemzői, hogy Szabó Lőrinc világszemlélete csak az izolált énre korlátozódik, s amint a múltból életre kelt egy hajdani rokont vagy ismerőst, ezt is csak a saját magával való kapcsolatában ábrázolja. Ebben is a buddhizmus tanítását követi, amely szerint az én által átélt világ – melyre jellemző az érzéki sokféleség, a színek, hangok, illatok állandó jelenléte – attól elválaszthatatlan, a kettő egységet alkot, s a létben voltaképp olyan életjelenségeknek és áramlatoknak jelenlétére következtethetünk, melyek egymás mellett, de egymással sosem érintkezve haladnak a kiapadás meg nem jósolható időpontja felé. A Tücsökzenének a felidézett múlt által nyomatékosított felismerése az – s ez is a buddhizmusra utal vissza –, hogy minden földi dolog múlandó és szenvedésekkel telt, ugyanakkor azonban az ember kialakíthatja magában azt az életszemléletet, mely a boldogság előfeltételét megteremtheti benne. A Tücsökzenében Szabó Lőrinc nagy erővel szólaltatja meg a buddhista tannak azokat az eszméit, melyek szerint az individuum megújulhat, illetve azokat a tulajdonságokat, melyek e megújulás előfeltételei. Ezért sem csodálhatjuk, hogy a ciklusban hangsúlyozott szerepet kap az érzéki és a nemi vágy s a teljes, a megélt élet iránt való nem palástolt vonzódás, a létteljességnek a tények felidézése és aprólékos gonddal történő felsorolása által való birtokbavétele. Elsősorban itt kell keresnünk a Tücsökzene már-már természettudományos pontosságának és aprólékos valóságrajzának magyarázatát. Nyomon követhetjük, amint Szabó Lőrinc következetesen igyekszik kiküzdeni e jellegzetesen buddhai erényeket, melyek által az egyén fokról fokra emelkedhetik a tökéletesség egyre magasabb régióiba, hogy legvégül egy tökéletesebb létrendben szülessék újra (mint erre ugyancsak találunk utalást a ciklusban).

Ugyanakkor azonban a Tücsökzenében számtalan olyan részletre is bukkanhatunk, melyek Szabó Lőrinc legszemélyesebb, bár korábbi szerepét némiképp eszményítő, stilizált érzéseit vetítik elénk. Ám sokkal szenvedélyesebb lírikus volt, semhogy a sorok mögül ne bukkannék elénk az ő szenvedésektől barázdált, kissé túlságosan is elrajzolt arcmása. Önmagát Jóbhoz hasonlítja, amint sebeit vakargatva fájdalmas tanácstalansággal ül az élet képzeletbeli szemétdombján. "... bent ezer sebe méltatlankodik" a világ vélt bántásai miatt. Gyöngének és "keresztény"-nek mondja magát, aki alázatosan tűri az "ellenséges" világ bántalmait. "Ne vétkezzetek tovább ellenem!" – írja a 300. darabban (Gyöngeség). Azt is érzékelteti, hogy "kint" megváltozott a világ: "... delel a nap; / nagy béke zsong", ő azonban nem lehet ennek részese, mert ellenségeinek szenvedi "ádáz fulánk"-ját. Bármily művészien és tudatosan igyekszik hát belehelyezkedni egy, a tökéletesség felé irányuló életállapotba, személye megbántottságát, fájdalmait nem tudja és nem is akarja palástolni. Elsősorban ebben rejlik a magyarázata, hogy a kortárs kritika, de a későbbi elemzések egy része is felemás alkotásnak ítélte a Tücsökzenét, melyből hiányzik a lelkiismeret-vizsgálat őszinte gesztusa, a viviszekció mélysége. Ha a Tücsökzene nagyobbik részének keletkezési idejére és Szabó {175.} Lőrincnek a háború előtti magatartására gondolunk, ezekben a kritikus megjegyzésekben volt igazság. Zelk Zoltán "a gyalázatos esztendők visszfényét" hiányolta Szabó Lőrinc ciklusából, s igaza van Kabdebó Lórántnak, amikor megjegyzi, hogy a kritika "elsősorban az aktuálpolitikában gondolkodott" a Tücsökzene elemzésekor. Szigeti József – akinek megjegyzései sokáig orientálták a Szabó Lőrinccel kapcsolatos észrevételeket – Magyar líra 1947-ben című tanulmányában azt vetette a költő szemére, hogy a "társadalmi öntudatnak" arra a fokára sem jutott el, mely A sátán műremekeit jellemezte. Később, némiképp módosítva szélsőséges elutasítását, finomította hajdani nézeteit Szabó Lőrinc költészetének értékeléséről (1955) című írásában. Szigeti ebben ismét azt hangsúlyozta, hogy az igazán nagy és jelentős lírikusnak nem szabad ellepleznie az élet és a kor negatív tendenciáit, s meg kell őriznie "kritikai distanciáját" negatív élményeivel szemben is. Épp ezt a gesztust hiányolta leginkább a Tücsökzenéből, s ez a vélekedése sokféle formában visszhangzik a kritikai közgondolkodásban. Szabó Lőrinc azonban eleve hangsúlyozta a megismerés töredékes voltát, amikor az általa leírt és ábrázolt valóságanyagot beleépítette az olvasó reflexív tudatába:

A szín forog, és amit elhagyok,

egészítse ki a ti álmotok.

(157. Gyerekvilág)

Illyés Gyula a Válogatott versek már idézett bevezetésében úgy értékeli a Tücsökzenét mint a költő védőbeszédét, s valóban: Szabó Lőrinc múltidéző gesztusában, jobban mondva abban a módban, ahogy e múltból válogat, érezni az önmentés szándékát, mely a jelenre is érvényes, hiszen az emlékekbe feledkezve kialakította a maga számára a szemlélődés tartós állapotát, azt az ókori bölcsekre emlékeztető élethelyzetet, amely nyugalmat, benső harmóniát biztosít gyakorlójának, még akkor is, ha körötte ellentéteiben forr és lávázik a világ. A szemlélet szűrőjén válogatott világ természetesen nem a teljes, nem is lehet az. De amit belőle meglát és megláttat a költő, az is a vegetáció végtelen gazdagságát, kifejezhetetlen szépségét jelzi: benne harmonikus, már-már idilli egységbe forrva jelenik meg ember és természet. S ez az idill akár teljes is lehetne, mint az antik költészeté, ha Szabó Lőrinc nem volna sokkal izgékonyabb s neurotikusabb alkat, semhogy olykor-olykor ki ne esnék szerepéből, s ne éreztetné, hogy e megszépítő messzeséget szenvedő, elesett, az élet által megtépázott ember idézi, akinek legfőbb gondja, hogy valamiképpen kapcsolatot találjon egykori s romlatlanabb önmagával, s így jusson közelebb azokhoz az erényekhez, melyeket a világ megtagadni látszott tőle: a szeretethez és a megértéshez, melyet oly sokszor pazarolt hajdani környezete rá, a gyermekre. A Tücsökzenében – mint ezt Kabdebó Lóránt elemezte – a kapcsolatteremtés szándéka, ember és ember viszonyának tisztázása az egyik legfontosabb és leghangsúlyosabb költői törekvés, a vers gondolatvilágának jellemzője.

{176.} De bármennyire befogja is a Tücsökzene szemhatára a világot, bármily érdeklődéssel fordul is benne a költő olykor-olykor a másik ember felé, legfontosabb törekvése mégiscsak az, hogy önmagával vessen számot, s az életrajzi tények újszerű elrendezésével megalkossa az önszemlélet vetületét, mely abban mindenképpen csatlakozik a régebbihez, hogy konkrét élettényeket véve kiindulópontul s azokat szinte lépésről lépésre kifejtve jut el a konklúzióig, amely többnyire csattanóként zárja a verseket, egyszersmind reflexív elemekkel gazdagítja a reális képeket és leírásokat. Szabó Lőrinc sosem volt szemérmes költő, a Tücsökzene önéletrajzi indítéka pedig kifejezetten nagyszerű alkalmat kínál arra, hogy életútját áttekintve elvégezze életgyónását is, természetesen úgy és olyan formában, ahogy jónak látja, önkényesen csoportosítva a fontosnak és meghatározónak érzett tényeket és találkozásokat, másszor mellőzve olyan eseményeket, melyekre pedig a kortárs olvasó épp a legkíváncsibb lett volna, s amelyek kimaradásuk tényével alighanem joggal ingerelték a kritikát. Az őszinte vagy annak szánt önvallomás jelleget mélyíti és nyomatékosítja a választott versforma, mely szinte mindenütt erősen közeledik az élőbeszéd lejtéséhez, s a ciklus rímelése, az a csak rejtve s finoman érvényesülő halk zengés, melyet olykor-olykor alig lehet észrevenni a sorok végén. Mintha a költő, akinél többet nagyon kevesen tudtak a versről, éreztetni akarná, hogy az őszinte beszéd kényszere arra készteti: megszabaduljon a verselés minden fölösleges sallangjától, s eljusson a spontán beszéd természetes lüktetéséig. Lengyel Balázs mutatott rá elemzésében (Kettős arckép) arra, hogy a Tücsökzene rímelésének e jellegzetességei nem előzmények nélküliek irodalmunkban: már Arany Jánosnál is felbukkantak hasonló példák, "ami pedig a csattanóra kihegyezett s költői nyelvvel emelt ábrázolásmódot illeti, annak Kosztolányi karcolat-stílusában fedezhetni fel az egyenes ősét: Szabó Lőrinc nem rejtett poentírozása Kosztolányi elegáns poentírozására rímel". Ez az elegancia azonban az érzés zaklatott hevületével keveredve állandó nyugtalanságban, izzásban hajtja egyik gondolatot a másik után. Vibrálóvá, befejezetlenné teszik az egymásra toluló gondolathalmazokat az állandó enjambement-ok, amelyek ugyancsak a köznapiság érzését sugallják:

A fehér táj, kint, az emeleti

ablakon túl, amely keretezi,

a fehér táj, melyet két téglalap

üvege japán metszetnek mutat,

a fehér táj majdnem egész üres,

tagolatlan, s csak ha nagyon keres,

még árnyalatot is csak úgy talál

a hontalan szem a tejszín homály

imbolygásában: olyan sűrü köd

kavarog a fehér mezők fölött,

s oly magasan, hogy földet-felleget

egybemos-meszel: a semmi lebeg

{177.} köröttünk, a semmiben lebegünk

már órák óta, az lebeg velünk:

csak lent, a kép jobb sarkában,

alul, dereng pár ág: a fehér égbe nyúl

egy tar fa: varjú ül a tetején,

s az fekete, fekete, mint a szén.

(338. A fehér táj)

Ahogy az élet szüntelen megújul és elmúlik, ahogy benne megállíthatatlan folytonossággal egymásra épül élet és halál, ugyanúgy torlasztja Szabó Lőrinc egymásra a Tücsökzene új és új képeit. Ez a képi gazdagság, már-már tobzódó sokszínűség a lebírhatatlan, örök vegetáció poétikai megjelenítése, a ciklus egyik legbravúrosabb összetevője. Pontosság és költői elvonatkoztatás, zsúfolt sokszínűség és már-már aprólékos hitelesség; ezek a költői jegyek teszik gazdaggá és teljessé a Tücsökzene világát, s ezek azok a jellemvonásai, melyek a kor magyar lírájának is egyik mértékadó példájává avatták. Hiszen elsősorban a Tücsökzene Szabó Lőrince lett az Újhold nemzedékének is egyik legfontosabb ösztönzője, az a Szabó Lőrinc, aki a maga törekvései és a Babitséi között mintegy hidat épített a ciklus Babitsot idéző darabjaiban. Ha vannak a ciklusnak önvallomás és életgyónásszerű szakaszai, elsősorban ezek a részletei azok! Ezekben hatolt Szabó Lőrinc igazán mélyre a múltba, ezekben próbálta leginkább összegezni annak tapasztalatait és megtalálni azokat az életrajzi pontokat, melyeket érett fejjel, keserű tapasztalatainak birtokában bizonyára másként alakítana. S azért is igen fontosak és jellemzőek a Babitsot idéző részletek – melyek elemzésének Lengyel Balázs például külön tanulmányt szentelt –, mert bennük – kivételesen – tetten érhetjük Szabó Lőrinc igen ritkán megnyilatkozó nosztalgiáját is. Bármily népszerű és útmutató jelentőségű lírikus volt is, önös egyénisége és természete miatt szinte sosem gyülekeztek köréje tanítványok, hiányzott belőle az iskolaszervező irodalmár nyugodt türelme és önmagát megosztani tudó alázata. Kivételes mélységben értette a verset, s a Tücsökzene nem egy, a megélt múltra utaló részlete bizonyítja, hogy úgy szívta magába az új és új benyomásokat, mint a szivacs a vizet, ugyanakkor azonban nem hiányzott belőle a tudatosság rendszerező elve sem. Hiányzott viszont belőle Mikes Lajos nyugodt, derűs életszemlélete és Babits önátadó, szemérmességén is győzedelmeskedő tanító magatartása. Nem véletlen, hogy épp Babitscsal kapcsolatban mondja ki életútjának egyik legfájdalmasabb mérlegéül: "Nincs senkim kívüled." Ez persze túlzás volt, s a vallomás hitelét némiképp megkérdőjelezheti, hogy a Tücsökzene idején kelt naplórészletek azt jelzik: Szabó Lőrinc szinte az üldözési mániáig fokozódó szélsőséges idegállapotban volt, Babits mégis a tanárt, az önmagát megosztani tudó személyiséget jelképezi itt, olyan emberi erényeket, amelyek belőle hiányoztak, s amelyek hiányát most fájlalja igazán, s amelyek bizonyára hozzájárultak igen nehéz helyzetéhez.

{178.} Több mint tíz esztendő választja el a Tücsökzene Utójátékát (Helyzetek és pillanatok) a ciklus többi tagjától. Míg a többi részben a régmúltból indult az emlékezés szabálytalan fázisain át a jelen felé, itt az utolsó tíz év legjellemzőbb önéletrajzi elemeivel igyekezett teljessé tenni a ciklus önéletrajzi rétegét. Nem a valós vagy látszólagos teljességre törekedett, inkább mozaikszerűen kiragadott egy-két epizódot, ezért a berekesztő, búcsúzó versekben kétségtelenül érezhető egyfajta töredékesség is. Ugyanakkor némelyikben megdöbbentő hitelességgel érezteti és jeleníti meg betegségeit, ahogy sokat próbált szíve egyre nehezebben bírta növekvő terheit:

Kezek: ördögök? Kezek? Mik ezek?

Mozgó polipok ágyamon. Kezek.

Cselédek? Kezek bent és odakint

s a szívem körűl. És kezek megint,

kezek, fenyegetően, tétován

s szolgálatkészen ... ahogy a cigány-

mesékben! ... Száraz kitin-bőr-kezek

s árnykezek, kik asztalt terítenek:

vagy tőrt rántanak? Másznak a falon,

átinognak a csukott ablakon

s szétolvadnak a levegőbe, ki

és be, (mint Macbeth boszorkányai);

de hidegek, némák, kísértetek,

denevérként surranó vészjelek,

póktündérszörnyek, ötlábú kezek;

nem tudom, mik ... élők s gépiesek ...

Kezek. Sohák. Mindigek. Mindenütt.

Csak nem gyúlnak nyomukban lángbetük!

(353. Szorongás)

Míg a korábbi versekben a tények makacs és aprólékos részletezésével az élet szüntelen megújulása és továbbhaladása mellett tett hitet, e tizennyolc darab összetartó ereje a halál, a vég felé közeledő ember pontos tényérzékelése, szinte aprólékos gonddal, percről percre ábrázolja egy-egy szívrohama perceit (365. Szívtrombózis, Tihany), s azok az élettények, melyeket ábrázolása tárgyául választott, valamilyen formában ugyancsak az elmúlással kapcsolatosak. Szabó Lőrinc költészetének – s ebben is Kosztolányira utal mint előképre – fontos eleme az elmúlás gondolata, a léten túli lét sugallata, mely egyben egy tökéletesebb szellemi állapot valóságát is jelképezte számára. A Tücsökzene Utójátékában megszűnik e stilizált halálkép, helyébe a szorongatottság, a félelem érzése lép, mintha minden perccel, minden pillanattal közelebb kerülne hozzá "a világűr magánya, hidege". A halálra való nyitottság, a véggel szemben kiszolgáltatott, {179.} magányos ember életútjának "térképvázlatát" írta meg ebben a tizennyolc versben, melynek hangulata, pontos és kérlelhetetlen helyzetrajza Kosztolányi utolsó verseit idézi. Szabó Lőrinc is az egyedi ember végérzésének krónikása, s Kosztolányihoz hasonló az a gesztusa is, ahogy belenyugszik a vég kikerülhetetlen tényébe, s elhárít magától minden hiú, üres vigasztalást:

... üres a vég s mind hiú a gyász:

Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás.

(369. A miskolci "Deszkatemplom"-ban)

Még a Hajnali részegség jellegzetes képe is megvillan az egyik versben: "Ünnepély ma a megbűvölt világ / s nagy némajáték: éjfél s egy között", mintha huszonegynéhány évvel Kosztolányi után Szabó Lőrinc is ugyanolyan makacs kitartással fürkészné a távol égi jeleket, hogy kiolvashassa belőlük a sorsára vonatkozó megfellebbezhetetlen üzenetet. Aligha véletlen, hogy a Tücsökzene záró darabjában a búcsú hangulata a jellegadó, "álommá zsongul a tücsökzene", minden "elül", s az "ezüstcsöndű fény" játszik csak "a pók sokszögű tündérlemezén". Aki így búcsúzik, leszámolt már az élettel, de földi léte utolsó percéig rabja s hű kifejezője maradt azoknak az élettényeknek, melyeket kevesebben fejeztek ki hitelesebben, művészibben és alázatosabban, mint éppen ő.

Szabó Lőrinc (1900-1957)

Miskolcon született, 1900. március 31-én.

Református papi családból származott, apja Gáborjáni Szabó Lőrinc mozdonyvezető, anyja Panyiczky Ilona.

1905-ben apját áthelyezik Balassagyarmatra, itt jár elemi iskolába.

1908-ban Debrecenbe költöznek, középiskolai tanulmányait a református kollégiumban folytatja. Kitűnő diák, a görögön és a latinon kívül megtanul németül és franciául. Ötödikes, amikor Dienes Kató révén (zsengéinek múzsája) bejáratos lesz a kivételesen művelt, progresszív gondolkodású Dienes család házába.

1915-ben az önképzőkörben hall először Babitsról, s tagja egy csoportnak, amelyik levélben fejezi ki hódolatát a költőnek. Ekkoriban alapozza meg világirodalmi műveltségét.

1918 tavaszán besorozzák, hadiérettségit tesz. 1918 őszén, az őszirózsás forradalom kitörése után megérkezik Budapestre. Egy Gráf nevű osztrák családnál ingyen kvártélyt és kosztot kap. Beiratkozik a műegyetem Gépészmérnöki Karára, majd két hét múlva átiratkozik a bölcsészkar magyar-latin-német szakjára, önkéntes tanársegédként ő állítja össze Babits szemináriuma hallgatóinak a névsorát. Babits Mihály tanítványa lett, és nemsokára barátja is. „Ez az esztendő (1919-20) is olvasással és tanulással telt el. Nem iskolai stúdiumokkal, hanem elsősorban annak a megtanulásával, amire nekem szükségem volt. Sokat köszönhetek e tekintetben Babits Mihálynak is, aki verseimet ugyan másfél évig nem közölte, de hamar barátságába fogadott: megtanított angolul, rendelkezésemre bocsátotta nagyszerű könyvtárát, s később - mint ismeretes - még fedelét és kenyerét is megosztotta velem.”

1921 januárjában megismerkedik Mikes Klárával, Mikes Lajos lányával, s december 31-én házasságot kötnek. E kapcsolat révén került Az Est szerkesztőségébe munkatársnak.

1923-ban megszületik kislánya, Kisklára.

1924-ben ismeri meg A huszonhatodik év majdani hősnőjét, V. Korzáti Erzsébetet.

1926-ban megalapítja Pandora című folyóiratát, amelynek - 1927 februárjától - hat száma jelenik meg, majd a vállalkozás csődbe jut. Ez évben ismét közelebb kerül Babitshoz. 1927. október 15-től ismét az Est-lapok munkatársa, előbb a Pesti Napló, majd 1928 őszétől a Magyarország szerkesztőségének tagja; 1944-ig ez is marad munkahelye.

Sokat utazik: 1927-ben Erdélyben, 1928-ban Németországban jár, 1931-ben pedig az egyiptomi Alexandria kikötőjében megpillantja Afrika földjét, s egészen a Líbiai-sivatag széléig jut el.

1927-28-ban Korzáti Erzsébet iránti érzelme válságba sodorja házasságát.

A harmincas években közel került a népi írók mozgalmához.

1932-ben - Babits megengesztelődésének jeleként - Baumgarten-díjat kap.

1934-ben Németh László, majd Cs. Szabó László veszi át a Rádió irodalmi osztályának vezetését. Ettől kezdve sokat szerepel a műsorokban. 1935-től kezdve Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója köti a színházhoz a műfordító költőt (Athéni Timon 1935; Ahogy tetszik 1938; Kleist Amhitryon 1938; Macbeth 1939).

1944 végén, „hatvannégy napi bunker-élet” után, amelyet Volkmann utcai lakásuk pincéjében tölt el, Temirkul Umetoli kirgiz poéta és százados segítségével visszakerül lakásába, amelyet a katonák az ezredtörzs számára akartak lefoglalni.

Jobboldalinak bélyegzett politikai múltja miatt 1945-ben vizsgálati fogságba került, szeptemberben „feddéssel” igazolták, publikációs tilalmak sújtották.

1947-ben többek tiltakozása ellenére felvették az írószövetségbe. Az üldöztetés és a megkülönböztetés ellen (többek között Illyés Gyula támogatásával) szívósan küzdött, s főleg a munkába menekült.

1950. február 12-én öngyilkos lett V. Korzáti Erzsébet.

1956-ban tagja lett a Petőfi Pártnak, 1957. március 15-én Kossuth-díjat kapott. Publikációs és anyagi helyzete rendeződött, de tervezett külföldi útja elmaradt.

Budapesten hunyt el 1957. október 3-án. Halálát szívroham okozta.

Első kötete (Föld, Erdő, Isten, 1922) george-i ihletésű szabad versekből áll. „Első kötete ritka elismerést vált ki: az első világháború, majd az ezt követő forradalmi-ellenforradalmi hullámok, a Trianonba torkolló országvesztés kataklizmái közepette, a minden irodalmi jelenséget beárnyékoló Ady-hatás és az avantgárd tetőzésekor olyan klasszikusan kiegyensúlyozott stílusszintézist képviselt, amely ugyanakkor a modern személyiség történelmi, érzelmi és létfilozófiai veszélyeztetettségének átélését is éreztette.” (Kabdebó Lóránt)

A menekülés stilizált gesztusait a nyers lázadáséi váltják fel: a Kalibánban 1923 anarchikus indulatok, tiltakozó kitörések, reménytelen fogadkozások fogalmazódnak meg. A természeti és érzelmi-érzéki megbékítés nosztalgiája vad indulatoknak, a társadalmi kiszolgáltatottságon való elborzadásnak, nyelvileg a kiáltozásnak adja át a helyét. Feltűnik Szabó Lőrinc műfaji vonzódása a dráma, a monológ, a költői epika és a mítosz iránt (Kalibán, Anyám mesélte, Istár). A pénz és a megszerezhető javak, élvezetek követelése nehezen választható külön a húszas években a költő szociális érzékenységétől, kapitalizmusellenességétől. A Szegénynek lenni s fiatalnak kollektív életérzését panaszolja a proletár testvéreket invokáló programvers, az „örök szegénység” szégyenével küszködik A Bazilikában zúg a harang költője, a „munka millió keze” előtt tiszteleg A költő és a földiek című ars poeticában: „Legyen a költő hasznos akarat.”

1928-ban jelent meg a Pesti Naplóban a Vezér című politikai ódája, melynek fontos szerepe lett közéleti meghurcoltatásában. A Vezér a politikai diktátor típusát filozófiai igénnyel ábrázolja, Illyés szerint shakespeare-i drámai-ódai hangvételű vers, amelyet a Harc az ünnepért 1938 című kötetben való megjelenése után, a költő engedélye nélkül egy szélsőjobboldali lap (Virradat) is leközölt.

A Fény, fény, fény 1925 és A Sátán műremekei 1926 utáni évek termését fordulatot hozó kötetben összegezi (Te meg a világ, 1932). Schopenhaueri és nietzschei indíttatású individualizmusát a modem relativizmus érvei erősítik, Bertrand Russell nyomán „egy lehetséges világként” szemléli az egyént. Érzékletesség és drámaiság teszi költőivé az elvont gondolatot, az Én jogának, igazságának hirdetését az életben és a szerelemben (Az Egy álmai, Semmiért egészen). Keleti filozófiák és Schopenhauer hatására hajlamos a világot képzetként, álomként, az agy „tükörszínjátékaként” felfogni (Dsuang Dszi álma, Embertelen). A Különbéke 1936 keleti tárgyú versei átköltések, de a nirvánatanhoz kapcsolódva Szabó Lőrinc nem tért el belső fejlődésének logikájától, sőt költészetét gazdagító új motívumkincsre talált. A Lóci-versek életképszerű példázatok, és ugyancsak költői filozófiájának távlatában mutatják meg mélyebb jelentésüket. Rába György szerint a Te meg a világ verseiben „a költő társadalmi érdeklődését a metafizikus gondolkodó nyugtalansága, anarchista lázadását a racionalista elme megismerési vágya, szavaló pátoszát a gnomikus mondások szellemi feszültsége és a totális szemléletnek a mondatritmikában érvényesülő dialektikája váltotta föl. A művészi elvek ilyen hatalmas átalakulására szinte alig akadt példa a magyar líra történetében.” Illyés Gyula szerint „soha a magyar gondolati líra ilyen csúcsokra nem jutott. A gondolatoktól feszülő vers nem elvont: sőt nagyon is tárgyszerű; egy korszak gondját s indulatát gyűjti. És soha magyar verskötet nem ábrázolta ilyen kietlenek, embertelennek az életet.”

A Harc az ünnepért 1938 versei az előző kötet témáit variálták, a Régen és most 1943 eszmei és művészi válságot jelzett: jobboldali elfogultság, a hivatalos politikát támogató szólamok jelentek meg benne.

Az új korszakba a Tücsökzene 1947 című ciklussal lépett át (alcíme: Rajzok egy élet tájairól). 370, egyenként 18 soros, jambikus tízesekből álló strófa alkotja. A személyes emlékek, a felidézett események, alakok, helyszínek bősége, az elbeszélő vagy jelenetező technika, a múltbeli események előadásának időrendje ellenére a Tücsökzene nem verses önéletrajz. Lírai magva a megnyugvás keresése, a zaklatott lélek vágya és önszuggesztiója, hogy beleolvadhasson a természetbe, a lét mámorába. Ezt sugallja az elzsongító tücsökcirpelés vezérmotívuma és a látszólag monoton versforma. A Tücsökzene az alkotói pálya és a kortársi magyar líra egyik legnagyobb szabású vállalkozása, amelynek „nyelvét olykor már olyan bűvészet formálja, hogy úgy érezzük, szavakkal és jelentésükkel szabadabban bánni nem is lehet… Ugyanakkor világa olyan enciklopédikusan gazdag, mint a 19. századi regényeké.” (Rába György)

A huszonhatodik év (Lírai rekviem százhúsz szonettben), az öngyilkossággal végződő tragikus szerelemnek állít emléket, Vékes Ödönné Korzáti Erzsébetnek (1902-1950) dedikálva. Háromtételes formája zenei képzettársítást kelt, műfaji őstípusa Petrarca Daloskönyve. Az első ciklus még az élő kedveshez szól (Amit még látott); A halála után című legterjedelmesebb rész a szerelem, a gyász és az önvád hármas egységében támasztja fel és elemzi az örök emberi dráma mitikus ismétlődése ellenére mindig egyszeri változatát. A harmadik rész, az Utóhang az élmény távolításának szándékát is érzékelteti. A ciklussal „létrehozhatja a legtisztábbat, a legemberibbet, melynek létrehozására még képes.” (Sőtér István)

A két cikluson kívüli, 1944 és 1956 között keletkezett verseket Valami szép cikluscímmel adta közre az összegyűjtött versek 1960-i kiadása. Változatos ihletésű, részben az előző nagy ciklusokkal rokonítható művekből áll a költői hagyaték e része, köztük olyan antológiadarabokká és elemző kísérletek tárgyává vált versekkel, mint A földvári mólón, Ficseri füsti, Mozart hallgatása közben.

Szabó Lőrinc kitűnő esszéista és kritikus; tanulmányainak tárgyköre a világirodalom klasszikusaitól m. mestereken, kortársakon át líraelméleti kérdésekig terjed (A költészet dicsérete, 1967). Műfordítói életműve jó néhány szépirodalmi műfajt felölel, legismertebbé az Örök barátaink című gyűjteménye vált.

Életrajzát két levelezésgyűjteményéből is nyomon követhetjük: a feleségével váltott levelek két kötete (Harminchat év) és a házasságával párhuzamosan megélt szerelem dokumentumai a Huszonöt év című gyűjteményben láttak napvilágot. Előkerültek saját verseihez fűzött magyarázatai (Vers és valóság).

Nagyon-nagyon-nagyon szívesen!

Én is két nappal ezelőtt érettségiztem, tudom milyen érzés.

Remélem jól sikerül/t!! :-)