Valaknek megvan Eminescutol az Esthajnalcsillag cimu versenek a tartalma, elemzese, stb?

Eminescu Mihail

ESTHAJNALCSILLAG

Volt, mint mesékben lehetett,

Volt egyszer rég egy drága,

Királyi vérből született

Szépséges-szép leányka.

Apja egyetlen lánya volt,

S tündöklött tiszta fényben,

Mint szentek közt a Szűz,-s a hold

Á csillagok körében.

Kilép az íves bolt alól,

Ha sűrű már homálya,

S az ablak-közbe áll, ahol

Az est csillagja várja.

Elnézi: messzi tengeren

Mint kél fel büszke fénnyel,

És hullámzó ösvényeken

Hajókat mint vezérel.

Elnézi most, el holnap is,

S á szíve megkívánja;

Pár hét után a csillag is

Epedve néz le rája.

Könyökre dőlve, álmodón

Tekint a lány feléje,

És szívét-lelkét áradón

Elönti szenvedélye.

S hogy ég-ha bésötétedett-

A csillag minden este

Az árnyba vont kastély felett,

Á lány jöttére lesve!

*

S kisérve könnyű lépteit,

Besiklik a szobába,

És izzó fény-leplet terít

Hideg sugárból rája.

S mikor lefekszik, hogy szemét

Nyugodt álomra hunyja,

Becézi mellén két kezét,

S a pilláit le csukja.

És tükréből is visszaszáll

Testére rezge fénye,

Elfordult arcára szitál

S vergődő, zárt szemére.

A lány ajkán mosoly dereng,

O reszket tükre mélyén;

Míg alszik is, nyomába leng,

Követi, megigézvén.

S álmában így beszél vele

A lány, sóhajtva, nyögve:

-”Ö, éjek édes hercege

Miért nem jössz te? Jöjj le!

Ö, szállj alá, jő csillagom,

Lebegj le egy sugáron,

Jöjj, töltsd be elmém és látom,

Ragyogd be ifjúságom!”

Az hállj s megremeg belül,

Még izzóbb fényre lobban,

Majd villán egyet s elmerül,

A gyöngyöző habokban.

S ahol lehull a tengeren,

Vízgyűrűket kavarva,

Kikél a mélyből hirtelen

Egy ifjú szép alakja.

Küszöb gyanánt az ablakot

Könnyedén lépi átal,

A fél kezében karcsú bot,

Megkoszorúzva náddal,

Nyakát aranyhaj önti el,

S úgy áll, királyfi módra,

Mezítlen vállán kék lepel,

Felül megkötve bogra.

De arca áttetsző, fakóbb,

Mint a viasz fehére;

Bár szeme szikráz: szép halott,

Nem tűz át rajta vére.

-”Az űrből jöttem én eléd,

Mert hívtál már nemegyszer.

Ápám a véghetetlen ég;

S szülöanyám a tenger.

Hogy kis szobádba lépjek én

S együtt legyünk mi ketten,

Leszálltam, én: a tiszta fény,

Habokból megszülettem.

Hagyd itt világod, bár ragyog,

S jöjj vélem, drága lánykám,

Nézd: én az Estcsillag vagyok,

Te meg legyél a mátkám.

Koráll-kastély vár ott alánt,

Élnél örökre benne,

És minden lény a víz alatt

Szolgálatodra lenne.”

-”Ó, szép vagy, szebb angyalt á szem

Még álomban se láthat,

De nem lépnék utadra, nem;

Nem áhitom hazádat.

Szavad, ruhád oly idegen,

S fényedben nincsen élet;

Te holt vagy, én meg eleven,

Megdermeszt szenvedélyed.”

*

Elmúlt nehány nap, s odafent,

Mikor leszállt az éjjel,

A csillag újra megjelent

Sugárzó tiszta fénnyel.

A lányt új álom készteti

Hogy gondoljon reája,

S vizek uráért ellepi,

Elönti újrá vágya.

-”Ö,szállj alá, jő csillagom,

Lebegj le egy sugáron,

Jöjj, töltsd be elmén és lakom,

Ragyogd be ifjuságom!”

Az esti csillag hallja ezt,

És szenvedőn kilobban,

Helyén az ég forogni kezd,

Örvénylik egyre jobban.

A levegőt tűz önti el,

Vöröslő láng kavarja,

S a káosz mélyéből kikel

Egy ifjú szép alakja.

Sötét haján a koronát

Tán tűz lobogja körbe,

Lebegve jö az ürön át,

Napfényben megfürödve.

Áttűz az éjszín gyolcs-redőn

A kar márványló rajza,

Borúsan és töprengve jön,

S halottfehér az arca.

De két csodás szemén a fény

Meglobban rejtve, mélyen,

Két olthatatlan szenvedély,

Mely felragyog sötéten.

-”Hogy újra meghallgassalak,

Az égről szöktem én el,

Mert tudnod kell: apám a Nap,

S szülőanyám az Éjjel.

Hagyd itt világod, bár ragyog,

S jöjj vélem, drága lánykám,

Nézd: én az Estcsillag vagyok,

Te meg legyél á mátkám.

Jöjj, csillagokkal övezem

Á homlokod egemben;

Ragyogj fel ott a kék égen

Náluknál fényesebben!”

-”Ó, szép vagy, szebb démont a szem

Még álomban se láthat,

De nem lépnék utadra, nem;

Nem áhitom hazádat.

Szivem fáj, húrját tépdesed

E gyötrő szenvedéllyel,

És fáj súlyos tekinteted,

Megéget, hogyha nézel.”

-”Azt várnád, én jöjjek le, én?

Ilyent szív hogy remélhet?

Hisz te halandó vagy, szegény,

S én halhatatlan élet!”

-”Az ékes szót nem ismerem,

Nehéz úgy szólni nékem-

Bár érthetőn beszélsz velem,

Hogy mit mondasz, nem értem.

De hogyha azt kéred: szivem

Hűen szeressen szintén,

Úgy szállj a földre, bármilyen,

És légy halandó, mint én.”

-”A halhatatlan életem

Egy csókért elcseréljem?

Hát lásd, mi vagy te énnekem,

Mint izzik szenvedélyem:

Bűnösként újra - támadok,

Más törvény lesz a gondom;

Örök lét rabláncán vagyok,

De béklyóit megoldom.”

És elszállt…Ment, csak egyre ment.

Egy lányért égve tűzzel,

Helyét elhagyta odafent;

Napokra messze tűnt el.

*

S amíg ö messze kóborolt,

Egy szép s ravasz legényke,

Ki étkezéseknél a bort

A serlegekbe mérte,

Egy apród, úrnője remek

Uszályát hordó szolga,

Egy fattyú, egy talált gyerek,

De vakmerő gyakorta,

S orcáin-mily jól áll neki!-

Pirosló rózsa szirma,

Szemét titokban ráveti,

Rá-ránéz Katalinra.

Be szép lány lett, tűz vesse fel!

S egyúttal mily kevély lett!

Fiú, ha most merész leszel,

A célod tán eléred!

És egy sarokban hirtelen

Csak átkarolja csendben.

-”Ej, mit akarsz, te szemtelen?

Indulj dolgodra menten!”

-”Mit? Azt szeretném, hogy szemed

Ne mélázzék örökké,

Kacagj, s csókolj meg engemet,

Csak most és soha többé.”

-”Azt sem tudom, az mi dolog,

Kotródj, hagyj nyugton engem-

Az esti csillagért lobog

Halálos vágy szivemben.”

-”Ha nem tudod, leírhatom

Apróra a szerelmet,

Csak meg ne sértodj, angyalom,

Csak örizd meg türelmed.

Miként a madarász teszen,

Ha hurkot vet ki lopva,

Mikor, kinyújtom bal kezem,

Fogj at, simulj karomba,

És igy merülj szememben el,

Ne pillogj zavarodban…

S ha két kezem hozzám emel,

Állj lábujjhegyre nyomban;

Mikor rád hajtom arcomat,

Légy arccal felfelé te,

Hadd nézzük egymást így sokat,

Emésztő tűzben égve;

S hogy tisztában légy teljesen

Minden szerelmi jókkal,

Ha megcsókollak kedvesen,

Te válaszolj rá csókkal.”

Ö csak hallgatá a fiut,

Ámulva és habozva,

S kis édes arca elpirult;

Engedne s tiltakozna.

Majd kalkan szól:-”Ismerlek én,

Már rég ez vagy te: pajzán

És csacska szájú kis legény.

Jól illenél te hozzám…

De egy szép csillag, messze fent,

Kikelvén a homályból,

Magányos tengerek felett

Utat mutatva lángol.

Lezárom titkon két szemem,

Mert könnybe lábad, könnybe,

Ha hullám kél a tengeren,

S Feléje tart görögve.

Szerelmesen ragyog felém,

Ha látjá szenvedésem,

De mind fönnebb száll kék egén,

Hogy soha el ne érjem.

Hideg fényével búsan int

Felém egy más világból…

Én vágyom rá örökre itt,

S Ö mindörökre távol…

Ezért a nappal szürke lett,

Nagy pusztaságba vész el,

De éjem csupa bűvölet,

Hogy fel sem érem ésszel.”

-”Gyerek vagy, ennyi az egész…

Jöjj, keljünk messze útra,

Nevünk majd feledésbe vész,

Nem lelnek majd nyomunkra;

Könnyed meg víg leszel legott,

Eltelve testi jókkal;

Szülőid elfelejted ott,

S nem álmodsz csillagokkal.”

*

Megy, száll a csillag. Szárnyá nő

Ott fent a bő egekben,

Sok ezredévet jár be ö

Épp annyi röpke percben,

Alatta, sűrűn, csillagok,

És csillagok felette-

Nem szünö villámként ragyog

Közöttük fény-ecsetje.

És látja - míg száll villanón-:

Homályán át a mélynek,

Miként az első szent napon,

Mint törnek fel a fények,

S feltörve, mint veszik körül

Lágy tengerként, szelíden…

De vágytól űzve csak röpül,

Mig elvész körbe minden.

Hová elér, ott nincs határ,

Se szem felmérni, semmi;

A tér s idő vajúdna már,

De nem tud megszületni.

Nincs semmi, s mégis van: az éj

Nagy szomja issza öt be,

S egy mélység tátong, mint á mély.

A vak felejtés öble.

-”Atyám, oldozz fel engemet,

Nyomaszt a zord öröklét,

S én áldom érte szent neved,

És tisztellek fölöttébb.

Ó, bármit kérj, Uram,csak adj

Nekem más, földi sorsot,

Hisz lét s halál forrása vagy,

Hisz mindkettőt te osztod.

Vedd vissza örök életem,

Szemen tüzét is elvedd,

S cserébe értük adj nekem

Egy órányi szerelmet…

Uram, a Káosz szült, a jó,

Hadd éljek újra benne…

A csend hozott világra- ó,

Úgy szomjazom a csendre.”

-”Hyperion, kit szült a mély,

Mint új külön világot,

Te képtelen csodát ne kérj,

Oly jelt, mit ki se látott.

Ember szeretnél lenni te?

Hozzá hasonló árva?

Hisz elpusztul mindegyike,

És más lép majd nyomába.

Csak légvár az, mit raknak ök

Hiú eszményeikből-

Ha egyik hullám sírba dőlt,

Más hullám tör megint föl.

S mig egyikük jó sorsot ér,

A másiké kegyetlen-

Számunkra nincs idő, se tér,

S a halál ismeretlen.

Az örök tegnap méhe szül

Új mát, meghalni újra,

Ha messze fönt egy nap kihűl,

Már új támad kigyúlva,

Létük örök-mind úgy veszik,

De jö a zord, üres vég;

Minden meghalni születik,

S meghal, hogy megszülessek.

Hyperion, te megmaradsz,

Bárhol tűnik le fényed…

Nos kérj: elsőnek mit akarsz?

Adjak tán bölcsességet?

Vagy adjak oly hangot neked,

Hogy dallamát sietve

Kövesse hegy, völgy, rengeteg,

S a tenger száz szigetje?

Vagy tettel vívnál ki talán

Igazságot s hatalmat?

Nézd, ott a föld, megosztva áll,

Vedd, s fogja át uralmad.

Ha árboc és had kellene,

Amennyit kérsz te, annyi

Indulhat földre, vízre. -De

Halált nincs módom adni…

S kiért halnál meg, mondd, kiért?

Térj vissza; ha sugárod

Megint a bolygó földre ért,

Majd meglátod, mi vár ott.”

*

És visszatért Hyperion

A megszábott helyére,

S mint annyi szép esthajnalon,

Kigyúlt megint a fénye,

Mert alkonyatból este lett,

S közelgett már az éjjel;

A hold á tengerből kikelt,

Megrezgő, enyhe fénnyel,

S most berket, ösvényt, fát beszór

Szelíd sugára lágyan.

Hol hosszú, büszke hársfasor,

Két ifjú ül magában.

-”Ó, hadd, hogy arcom melleden

Nyugodjék, én szerelmem,

Kimondhatatlan kedvesen

Csak nézz, csak nézz te engem.

Tűzzön elmémbe szellemed

Hideg varázsú fénye,

Sok szenvedély dúlt fejemet

Ó, csendesítsd le végre.

Maradjál igy, maradj velem,

S tedd, hogy ne kéne fájnom;

Elsö szerelmem vagy nekem,

És az utolsó álmom…”

A csillag fentről látja jól:

Az arcuk ég lobogva;

Az ifjú épp csék ráhajol,

S á lány már átkarolja…

Esöz, mint édes permeteg,

A hárs ezüst virága

A szökefürtű gyermekek

Leomló, dús hajára.

A lány gyönyörtől részegen

Felnéz. Meglátja menten

Szép csillagát a kék égen,

S igy esd hozzája csendben:

-”Ó, szállj alá, jó csillagom,

Lebegj le egy sugáron,

Hatolj át lombon, illaton,

Ragyogd be boldogságom!”

És ö, mint rég, erdőn-hegyen

Fényt áraszt szét, világot,

S befényli kint a tengeren

A hullám-pusztaságot.

De nem veti magát le már,

Mint hajdanán, a mélybe.

-”Agyag-báb, mit bánod: ki vár,

Hogy én vagy más becéz-e!

A földi élet szűk terén

Üdv, mámor állhatatlan.

Az én köröm tág, s benne én:

Hideg és halhatatlan.”

Ez a tartalma, talán ezzel már mész valamire...