Van kedvenc versetek a magyarságról? Vagy egy szép vers a magyarságról.

Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus

nem másolom ide, mert nagyon hosszú, de érdemes elolvasni.

József Attila - Nem, nem, soha!

A vicc, hogy nincs benne a József Attila összes műve c. /vagy valami hasonló/ könyvben. :)

Hóllosi Korvin Lajos: Csonka vers (Holt katonák balladája)

Szerintem gyönyörű... Akárhányszor olvasom,hallgatom,látom...

Imádom...

Ha nem hallottad még a nevét akkor ne lepődj meg, eléggé híres költő volt, nem maradt fenn sok verse...:(

József Attila, mama

bár nem a magyarságról, de egy magyar költő érzéseit fejezi ki szóval... ez a kedvencem :D

Sajó Sándor- magyar ének 1919

Mint egykor Erdély meghajszolt határán

A fölriasztott utolsó bölény,

Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván

Búd vadonának reszkető ölén.

És én, mint véred lüktető zenéje,

Ahogy most lázas ajkadon liheg,

A hang vagyok, mely belesír az éjbe

És sorsod gyászát így zendíti meg:

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,

S a szívem, ó jaj, színig fájdalom...

Mivé tettétek az én szép hazámat?

Hová süllyedtél, pusztuló fajom?

Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,

Rút becstelenség magad és neved, -

Én mit tegyek már? - romjaidra hullva

Lehajtom én is árva fejemet.

Laokoon kínja, Trója pusztulása

Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;

A sírgödör hát végkép meg van ásva,

A föld, mely ápolt, most már eltakar;

Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,

De kínja vád s a csillagokra száll,

Ha végzetem lett magyarrá születnem:

Magyarnak lennem mért ily csúf halál?

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának

És sírt, vesztére, önszántábul ás,

Hol száműzötté lett a honfibánat

És zsarnok gőggé a honárulás,

Hol a szabadság őrjöngésbe rothad

S Megváltót s latrot egykép megfeszít,

Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, -

Ah, rajtunk már az Isten sem segít!

Pattogva, zúgva ég a magyar erdő,

Az éjszakába rémes hang üvölt,

Lehullt az égből a magyar jövendő,

Milljó görönggyé omlik szét a föld;

De bánatomnak dacra-lázadása

- Mint őrület, mely bennem kavarog -

Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra:

Még nem haltam meg, - élni akarok!

A mindenségbe annyi jaj kiáltson,

Ahány magyar rög innen elszakad;

A tízkörmömmel kelljen bár kiásnom,

Kikaparom a földbül a holtakat:

Meredjen égnek körül a határon

Tiltó karjuknak végtelen sora,

S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon

Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!

Soha, soha egy kis göröngyöt innen

Se vér, se alku, se pokol, se ég -

Akárhogy dúl most szent vetéseinkben

Idegen fajta, hitvány söpredék!

E száz maszlagtól részegült világon

Bennem, hitvallón, egy érzés sajog:

Magyar vagyok, a fajomat imádom,

És nem leszek más, - inkább meghalok!

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,

Csak magyar földön és csak magyarul;

Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,

Jobb is, ha szárnyam már most porbahull;

De ezt a lelket itthagyom örökbe

S ez ott vijjog majd Kárpát havasán

És belesírom minden ősi rögbe:

El innen rablók, - ez az én hazám!

És leszek szégyen és leszek gyalázat

És ott égek majd minden homlokon,

S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat

A jó Istentől visszazokogom;

És megfúvom majd hitem harsonáit,

Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt:

Bölcsővé lesz még minden ravatal, -

Havas Kárpáttól kéklő Adriáig

Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!

Üzenet Erdélyből

Üzent az Olt, Maros, Szamos,

Minden hullámuk vértől zavaros,

Halljátok, ott túl a Tiszán,

Mit zúg a szél a Hargitán?

Mit visszhangoznak a Csíki hegyek,

Erdély hegyein sűrű fellegek?

Ez itt magyar föld és az is marad,

Tiporják bár most idegen hadak,

Csaba mondája új erőre kél,

Segít a vihar és segít a szél,

Segít a tűz, a víz, a csillagok,

S mi nem leszünk mások, csak magyarok!

Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk!

Halott vitézek lelke jár velünk.

Előttünk száll az ős Turul-madár,

Nem is lesz gát, és nem lesz akadály!

Ember lakol, ki ellenünk szegül,

A székely állja, rendületlenül!

Üzenik a gyergyói havasok:

Megvannak még a régi fokosok!

Elő velük, jertek, segítsetek!

Székely anya küld egy üzenetet:

Hollók, keselyűk tépik a szívünket,

Rablóhordák szívják a vérünket!

Ha nem harcoltok vélünk, elveszünk!

E végső harcban: egyedül leszünk!

És a honszerző hősök hantja vár,

Ha odavész az ősmagyar határ!

És ha rablóknak kedvez a világ,

Mutassunk akkor egy új, nagy csodát!

Megmozdulnak mind a Csíki hegyek,

Székelyföld nem terem több kenyeret,

Elhervad minden illatos virág,

Mérget terem minden gyümölcsfaág.

Vizek háta nem ringat csónakot,

Székely anya nem szül több magzatot!

Vadon, puszta lesz az egész vidék,

S végezetül, ha ez sem lesz elég,

A föld megindul, a mennybolt leszakad,

De Erdély földje csak magyar marad!

(A románok felakasztották a tanárnőt a verse miatt.)