Az I. VH-t megélt nagy költőink, íróink javarésze hogy kerülte el a katonai szolgálatot?

Az első világháború előtt mindig és mindenhol a dzsentrik, vagyis a nemesség által irányított parasztkatonaság volt. Azok a nemesek vállaltak a hadseregben tiszti rangot, akiknek nem jutott vagyon, másodszülöttek, esetleg anyagilag lecsúszott, ellehetetlenült személyek voltak, de a családfájuk és a viszonylagos tanultságuk lehetővé tette a tiszti kiképzést.

A parasztok mellé az ipari proletárok is felvonultak a kapitalizmus kezdetén, de csak akkor, amikor a konjunktúra megengedte, mert rájuk az iparban többnyire szükség volt.

Szerte a világon sokan voltak analfabéták, vagy ha éppen írni, olvasni tudott is valaki, kettő, négy évnél többet kevesen jártak iskolába, így az értelmiség helyzete kiváltságos volt általában véve is, az irodalmárokat többnyire ennél jobban megbecsülték, amellett az egészségük sem mindig volt megfelelő a kemény katonaélethez.

Eleinte önkéntesnek mehettek egy tiszti tanfolyam után, hiszen az ágyútöltelék népség tömegével volt, ide őket nem rakták, később, ahogy fogyott az ember, némelyiket besorozták, de nemigen volt ez sehol sem jellemző, inkább csak azokat, akik háborúellenes írásokat jelentettek meg, a toll erősebb fegyver annál, szükség volt rájuk a lelkesítésben, a hazafias hangulat fenntartásában, meg egyébként is elevenen kellettek.

Ne törődj vele, valóban érdekes a kérdés.

Még az első világháború idején is érvényes többnyire a hadseregekre, amit fentebb írtam, bár itt már megjelennek a középosztály és a kispolgárság képviselői is, mind a tisztek, mind a legénység soraiban, de a költők, poéták nemigen viselték többségükben a szigorú katonai fegyelmet, mert a seregben mindenkinek parancsolnak.

Ismert például Petőfi lelkes forradalmi hevülete korábbról, maga is fegyvert ragadott, de a költő nem jól viselte a katonai fegyelmet, Mógával kifejezetten rossz volt a kapcsolata, az öreg hadfi nem tűrte, hogy a költő olyanokba avatkozott, amihez nem értett, többször nyersen letorkolta Petőfit, aki sértődötten visszavágott.

Bemmel már jobb volt a kapcsolata, mert Bem tudott diplomatikus is lenni, bár a tisztjeinek kurta parancsokat adott, a költőt több szóval, szívélyesen megkérte, bár természetesen az nem engedhette meg magának, hogy ellenszegüljön, meg addigra már Petőfi is jártasabb lett a hadsereg dolgaiban.

Mindez jól példázza, hogy a költők, irodalmárok nemigen voltak a hadseregbe valók, akik végül mégis felcsaptak katonának, vagy csak besorozták őket, többnyire nem túl jókat írtak a tapasztalataikról és ezt lehetett is előre sejteni, mert volt rá példa korábbról.

Ami a háborús hangulatot illeti, a kezdeti lelkesedést nem mindenki tudta felhasználni, hogy katonának álljon, mivel a fegyverek, hadianyagok mennyiségei korlátozottak voltak, a bővítési létszámokat is fokozatosan szavazta meg a Parlament, aztán viszonylag hamar elmúlt a hazafias lelkesedés, kiderült, milyen mészárszék van a frontokon, ekkor már kevesen jelentkeztek önként, többnyire kényszersorozás volt és az irodalmároknak több fantáziája volt annál, hogy a háború könyörtelenségét és iszonyatos végzetét meg ne értették volna, mindenki másnál is jobban, ezért maguktól nem sokan nyomakodtak már ekkor a vérfürdőbe.