Mi a véleményetek a versemről?

Tündérmese a szerelemről

Szivárványos ég alatt üldögél

Terebélyes tölgyfa árnyékában

Egy ifjú, ábrándos lelkű tündér,

Kinek apja tündérek királya.

E tündérfi nem más, mint Adrián,

Kinek húsz, meg három év a múltja,

Mégis érte kesereg a király,

Mert nem pendül meg szívének húrja.

Tündérhölgyekre játékként tekint,

Számára a szerelem csak szórakozás,

Ma jön egy lány, holnap megy, csak legyint,

Hiába hát minden próbálkozás.

Apja, a hatalmas, dicső király

Bált, mulatságot rendez szüntelen,

Hogy végre egy lány meggyőzze fiát,

Nem érdemes élni oly esztelen.

"Fiam, bár ma még ében hajamon

A korona ékszerként tündököl,

Egyszer majd őszen síromba omlok,

S a percben te trónomat öröklöd. "

"Messze van, apám, az a zord idő,

S nem kívánom korai halálod,

Élvezd a napot, hisz élni dicső,

Jogarra, koronára nem vágyom. "

"De mi értelme élni oly hasztalan,

Napjaidat céltalan tengetni,

Kötelességed folyton halasztva

Pillanatnyi örömet kergetni? "

"S mi értelme keresni a bűnös,

S csalfa szerelmet? Éppen úgy semmi,

E gonosz érzés, amilyen bűvös,

Legalább úgy képes tönkretenni. "

E szavakat intézte apjához,

Mielőtt Adrián a fához ült,

Majd magában ekképp gondolkodott,

Miközben arca mosolyra derült:

"Barna vagy szőke, suta vagy kecses,

Mindegyik ugyanolyan számomra,

S nincs oly szempár e földkerekségen,

Kiért szívem szerelmet álmodna. "

Az ifjú tündér a szerelemre

Rémséges szívfájdalomként tekint,

S kezeit összecsapja nevetve,

Mert nem kell átélnie ilyen kínt.

Míg tölgyfa árnyékában bóbiskol,

Hirtelen rózsa terem mellette,

S egy hajadon lép ki a szirmából,

Akár egy angyal, olyan kecsesen.

A lány szépsége, mint vörös rubin,

Tükröződik a nap lágy fényében,

És Adrián szívét rabul ejti,

Szerelmes szikra lobban lelkében.

"Mondd, ki vagy, te angyali teremtés,

Ki sötét szívembe reményt hoztál?

Eddig bezárt szemem látja a fényt,

Áruld el, ugye elvarázsoltál? "

Adrián a lányt így szólongatta,

Mire ő képtelen volt felelni,

Helyette kezében aranytollal

Elkezdte történetét leírni:

"Engem még hajdanán elátkoztak,

Eszerint szám szó nem hagyhatja el,

E csapást mérte rám egy rút banya,

Nem fogadhatom hát el szerelmed. "

Könnyeivel küszködve írta le

A sorokat, melyek szívét nyomták,

S miután magán kissé erőt vett,

Befejezte fájó mondandóját:

"Neked társ kell, ki valóban megért,

S kinek csengő hangja boldoggá tesz,

Hogy lehetnénk boldogok te meg én,

Ha nem értjük ugyanazon nyelvet?

Ez az aranytoll egy percnyi áldás,

Hogy elmesélhessem bús sorsomat,

De eltűnik ez is, mint minden más,

Elveszik ez a szomorú vigasz.

Én a virágok énekét hallom,

S az égi angyalok dala szólít,

Míg te csupán a földi szót hallod,

Nincs világunk közt összekötő híd. "

Adrián ezután elé lépett,

S csókot lehelt a lány ajkaira,

Majd mélybarna szemeibe nézett,

S egy gyűrűt varázsolt az ujjára.

Abban a percben mindketten tudták,

Az igaz szerelem mindent legyőz,

És hamarosan meg is tartották

A gyönyörű tündéri menyegzőt.