Szövetség Isten és a zsidók között?

A körülmetélés eredetileg a törzsbe való beiktatás és a nagykorúság jele lehetett (34,14; Kiv 4,25). Itt a szövetségre emlékeztető jelképpé válik. Igazi jelentőségét a fogságban és az utána következő időkben kapja, amikor már a nép faji és vallási összetartozásának jele lesz (2Mak 6,10). Szent Pál úgy értelmezi, mint a hitből fakadó megigazulás jelképét (Róm 4,11).

1 Móz. 17,7–14. A körülmetélkedés szövetsége.

Istennek az Ábrahámmal kötött szövetsége, az új név értelmének megfelelően, kollektív jelentőségű. Nemcsak Ábrahámra van tekintettel, hanem Ábrahám utódaira is. Az ígéretnek különösképpen lelki része az a mondat, hogy „Istened leszek neked és utódaidnak”, mert benne van a soha meg nem szűnő gondviselés (a Jahve név jelentése is ilyen tartalmú, vö. Ex 3:14) és a megváltó szeretet: két olyan dolog, ami végigkísérhető az egész Biblián, egészen Jel 21:7-ig.

A szövetséghez tartozó emberi kötelesség Ábrahámra és vér szerinti utódaira, a választott népre nézve, egy testi jegyhez, a körülmetélkedéshez való ragaszkodás volt. A körülmetélkedés szokása máig is ismert a világ különböző részein lakó, jobbára primitív népeknél. Az ókori keleten is gyakorolták, pl. az egyiptomiak, vagy a kánaáni népek egy része is. Izráel népe becsmérlően emlegette a körülmetéletlen népeket, főként a filiszteusokat (1Sám 17:26). Maga a körülmetélkedés általánosságban valószínűleg a serdülés, illetve férfivá érés felavató ceremóniái közé tartozott. Az Ószövetség népénél azonban az Isten népéhez tartozás testi ismertetőjele lett s mint ilyen, kötelezővé lett a gyermekkortól fogva. Egy töredékes elbeszélés (Ex 2:24–26) a véráldozattal Istennek történő „eljegyzés” szertartásának mondja. A hozzá való ragaszkodás a szövetség fenntartását jelképezte, mellőzése viszont szövetségszegésnek számított. (Sokan, többek közt Kálvin is, a körülmetélkedést a keresztség ószövetségi előképének tartották, épp abban a vonatkozásban, hogy az Isten népéhez, az egyházhoz való tartozás jegyéről van szó, ezért is tartották indokoltnak a sokak által vitatott gyermekkeresztséget). De már itt megjegyezhetjük, hogy mivel testi jegyről, külsőségről volt szó, korán figyelmeztetni kellett prófétai hasonlat szerint a „szív körülmetélésének” a szükségére (Jer 4:4), azaz a szövetség lelki tartalmának a megértésére, a lélek szerint Istenhez tartozásra is.

Nevezetes dolog, hogy e szövetségi jel a családhoz tartozó idegen fajú szolgákra is kiterjesztendő volt, ami a kegyelem körének a tágulását jelenti. Izráel így nemcsak vérségi, hanem tágabb körű gyűlekezeti közösség is volt, ami különös melegséggel mutatkozott meg egyes családi jellegű ünnepeknek, a szombatnak, a páskának a kiterjesztésében a szolgákra és az ott tartózkodó jövevényekre. Ezért ha jelentkezett is olykor kisebb-nagyobb mértékben elkülönülési tendencia, mégis azt mondhatjuk, hogy az itt látható alapgondolat ellene mond egy ószövetségi „diszkriminációs szemléletnek”.

A szövetséges Isten ilyen széleskörű kegyelmi készsége viszont megkövetelte, hogy a szövetségnek a jelét viselje minden férfi a választott nép körében, és az egyén, mint a közösségnek egy tagja, ne erőtlenítse meg különcködésével a közösségnek adott kegyelmi szövetséget. Így értendő a 14. vers szigorú szankciója. – Egészen más lett persze a helyzet az Újszövetség idejében, amikor Ábrahámnak a hitből való utódait már nem a testi jel avatta a gyülekezet tagjává. (Olv. ApCsel 15. rész, Gal 5. rész).