Mi a magyarázata annak, hogy róm. Kat. Misén bort csak a pap ihat, a hívők pedig nem? Ők csak a "testből" kaphatnak, a "vérből" nem. Miért?

katolikus

ezért is értem, mire kíváncsi a kérdező,

veled ellentétben

Itt egy kis írás, amely megválaszol az ilyen felvetéseket. Az idézőjelben a vád, utána következik a cáfolat.

„Jézus jelen van az eucharisztikus kenyérben s borban, de a kenyér és bor nem változik át, nem "lényegül át" az ő testévé és vérévé. Hamis tehát a transsubstantio tana, amelyet csak a trienti zsinat hozott be.”

Hogy az átlényegülés tanát csak a trienti zsinat hozta volna be, merő tévedés; ezt csak a hitújítók találták ki. Jézus maga nem azt mondta: ebben a kenyérben van az én testem és ebben a borban van az én vérem, hanem azt mondta: Ez (amit a kezemben tartok) az én testem, ez az én vérem kelyhe. Tehát "ez", ami előbb még kenyér és bor volt, most már az én testem és vérem. Tehát nem kenyér és bor többé. Ezt nevezzük ősidőktől fogva átváltozásnak, vagy a trienti zsinat óta még pontosabban átlényegülésnek s így fogta fel Jézus szavait az egész keresztény ókor. A trienti zsinattól csak a transsubstantio szónak hivatalos elfogadása származik, a fogalom s a dogma éppoly régi, mint a kereszténység.

„A Szentírásban szó sincs átlényegülésről.”

De igenis szó van, ha nem is ennek a teológiai szakkifejezésnek alakjában, hanem bennfoglaltan, tartalmilag. "Viharlecsillapításról" sincs szó a Bibliában, csak el van mondva, hogy Jézus csodálatosan lecsillapította a vihart. "Szentháromságról" sincs szó a Bibliában, csak arról, hogy az Isten "Atya, Fiú és Szentlélek". Magát a "kereszténység" szót az evangélium maga sohasem használja. Aki nem a szavakon nyargal, hanem a dolgok értelmét nézi, nem tagadhatja, hogy Jézus átlényegülést, átváltoztatást hirdetett, amikor arról, ami az imént még kenyér volt, kijelentette, hogy az most már az ő teste s ami az előbb még bor volt, kijelentette, hogy az az ő vére.

„Jézus jelen van az Oltáriszentségben, de csak a vétel pillanatában.”

Vajon mire alapítják ezt a tételt azok, akik hirdetik? Hol mondta Jézus, hogy "ez most az én testem, de csak abban a pillanatban, amikor magadhoz veszed s azután megint egyszerűen kenyér lesz"? Akik olyan nagyon hivatkoznak a bibliára és semmit sem akarnak elfogadni, ami kifejezetten nincs benne: mutassák ki a Szentírásból, hol rendelkezett az Úr Jézus így? Jézus szerint a kenyér s bor az átváltoztatás igéire egyszerűen s mindenestől az ő szent testévé s vérévé változik át s az is marad mindaddig, amíg egyáltalán fennmaradnak a kenyérnek és bornak színei, látszatai, érzékeink alá eső járulékai.

„Ha az átváltozott kenyeret s bort fizikai vagy kémiai vizsgálatnak vetnők alá, kiderülne, hogy az nem emberi test és vér, hanem egyszerű kenyér és bor.”

Óriási felfedezés! Mintha ezt nem tudná a katolikus Egyház is! Természetes, hogy a "színek", a "látszatok", a kenyér és bor színei és látszatai fennmaradnak tovább is, a maguk fizikai s kémiai tulajdonságaikkal együtt. Ezt senki sem tagadja. Csak az a kérdés, van-e a mindenható Istennek hatalma arra, hogy a látszatok meghagyása mellett ő maga lépjen a kenyér és bor helyébe? Nehéz lenne kimutatni, hogy erre Isten gyenge és képtelen lenne, hogy erre az isteni mindenhatóság már nem terjedne ki. Mert akkor az nem volna mindenhatóság többé.

„Isten sem tehet mindent, pl. nem teheti, hogy a kétszer kettő öt legyen.”

Ami belső képtelenség, vagyis ami lényegileg semmi, csak üres szó: azt persze Isten sem teheti. De amiben belső, fogalmi ellentmondás nincs, aminek bölcs és nagyszerű célja s értelme van: azt Isten mindenesetre megteheti.

„A szentostya az áldozónak nem a "szívébe" száll, ahogy a papok prédikálják, hanem a gyomrába s ott feloldódik, mint bármely más étel.”

Ha a papok azt prédikálják, hogy Jézus az áldozásban a "szívünkbe" száll, ezt ugyan nagyon helyesen prédikálják, mert lélek és kegyelem szerint az áldozás csakugyan a lélek és a szív csodálatos vendégévé teszi az Urat. Fizikailag azonban a szent test természetesen nem a materiális szívbe, hanem igenis a gyomorba száll s ott az eredeti kenyér és bor színeinek feloldódásával természetszerűleg megszűnik Jézus szentségi jelenléte is. Hol itt az ellentmondás? Sőt: nincs-e ennek is mélységes értelme? A fizikai magunkhozvétel mint a lelki táplálkozás és Krisztussal összeforrás jelképe: mily szép és kifejező szimbólum! Ha egyszer Jézus a mi eledelünk akart lenni, mégpedig szent testének s vérének "valóban étel és valóban ital" alakjában való vétele által, akkor ez csakugyan annyit jelent, hogy úgy akar hozzánk szállni, mintha valódi étel volna. Vagyis, bizonyos fizikai életközösségbe akar lépni velünk, olyanfélébe, aminőben a szülő a gyermekével, a szőllőtő a szőllővesszővel fizikai életközösségben él. Ez csak az Úr hozzánk való nagy szeretetének újabb jele és bizonysága; ő nem retten vissza és nem undorodik tőlünk még ebben a vonatkozásban sem. Természetesen ennek a táplálásnak nem az a célja, ami az egyszerű, földi tápláléknak, hogy a testünket táplálja, hanem az, hogy a testi táplálkozás a lelki táplálkozásnak és velünk való természetfölötti összeforradásnak eszköze és jelképe legyen.

„Jézus azt mondja, hogy az Úrvacsora vételénél necsak a kenyérből együnk, hanem a kehelyből is igyunk. Miért tartja távol az Egyház mégis a híveket a kehelytől?”

Kezdetben nem tartotta távol és ma sem tartja távol tőle pl. a keleti szertartásúakat. A nyugati szertartásban két oka van a kehely megvonásának: egy dogmatikai és egy gyakorlati. A dogmatikai ok az, hogy a kenyér színe alatt nem egy vértelen, száraz, felbomlott test van jelen, hanem Jézusnak eleven teste, tehát a vére is, amint fordítva is: a vér színe alatt sem csak valami élettelen, kifolyt vér van jelen, hanem az egész Jézus. Aki tehát akár az egyik, akár a másik szín alatt áldozik, az egész Jézust magához veszi; szoros szükségessége tehát nincsen annak, hogy mindenki mindkét szín alatt áldozzék. A két szín alatti áldozást Nyugaton azok követelték, akik magát ezt a tant tagadták; ezért nem engedett az Egyház, míg Keleten az ősi gyakorlat ellen semmi kifogást sem emelt. Gyakorlatilag pedig a két szín alatt való áldozás legalább ott, ahol tömegek áldoznak, elég kellemetlen következményekre vezethet. Gondoljunk csak a lecsöpögtetés, a fertőzés és a közös kehely használatával szükségkép adódó undor veszélyére! Mivel tehát a két szín alatti áldozás a dolog lényegéhez éppenséggel nem szükséges, másfelől pedig a tiszteletlenség számos veszélyével jár, azért az Egyház a maga Krisztustól nyert joghatósága alapján elrendelte, hogy csak a papok áldozzanak két szín alatt, ők is csak a szentmisében, a hívek pedig a nyugati Egyházban csak kenyér színe alatt vegyék magukhoz Krisztust.

„De Jézus azt mondta a kehelyről: Igyatok belőle mindnyájan! Tehát nemcsak a papok.”

Csakhogy Jézus ezt a mondatot az apostolokhoz intézte, nem a hívekhez. Ebből tehát a kehelyhasználat egyetemes parancsát levezetni nem lehet.

„Nem nyilvánvaló megváltoztatása-e ez Jézus rendelésének?”

Nem, legfeljebb bizonyos merőben formai megszorítása, amire az Egyháznak joga van. A két szín alatt való vétel gyakorlata azért fennmarad az Egyházban, éppenúgy, ahogy Krisztus azt behozta; mert hiszen, mikor Krisztus Urunk az Oltáriszentséget rendelte, akkor is valószínűleg Jézus maga is csak a papokat oldoztatta meg mindkét szín alatt. Hogy a világi hívek miképp áldozzanak, arra nézve Jézus külön nem rendelt el semmit, ezt az Egyházra hagyta.

„Honnan van az Egyháznak joga arra, hogy Jézus rendeléseit ily önkényesen magyarázza?”

Az Egyháznak Jézus rendelkezéseinek alkalmazására s gyakorlati végrehajtására az Úr maga adott hatalmat, amikor a hívek kormányzatát minden megszorítás nélkül az apostolokra bízta s főleg Péterre e szóval: "Legeltesd az én juhaimat, bárányaimat!" Vagyis: te légy a pásztor, te vezesd, irányítsd, igazítsd őket. Ha tehát az Egyház ennek a Krisztustól vett rendelkezésnek alapján szabályozza a Jézus által külön nem szabályozott részleteket, ez nem önkényűség, hanem a Krisztustól ráruházott hatalom jogos és okos gyakorlása.

„Ez olyan, mintha valakit vendégségbe hívunk, aztán az első fogás után kitessékeljük, hogy a többiben már csak a papok részesülhetnek.”

Teljesen téves magyarázat. Mert aki az Úr Jézust a kenyér színe alatt magához veszi, pontosan ugyanannyit vesz magához, mint aki a kehelyből is iszik. Csak formailag vannak a papok e tekintetben előnyben, ami a fentiek szerint teljesen megokolt dolog. A kép tehát hamis és a hasonlat irányzatos.

„A kehely miatt rengeteg vita folyt. Okosabb lett volna azt inkább világiaknak is megengedni, mint annyi hívet elveszíteni.”

Az Anyaszentegyház a "kelyhesek" vitája idején csakugyan nem akart elzárkózni a kehely megengedése elől sem, s ismételten úgy volt már, hogy hát ha annyira akarják, legyen meg a tetszésük s engedtessék meg a világi híveknek is a kehely használata. Azonban kitűnt, hogy a legtöbb esetben a kehely emlegetése csak ürügy volt az ellentétek s az egyházellenes forradalmi hangulat szítására. A husziták pl. a világért sem akartak újra katolikusok lenni, még ha a kehely használatát megengedték volna is nekik. Egyébként mások joggal figyelmeztették az engedékeny katolikus főpapokat, hogy ez az engedmény veszélyes lenne, mert annak a nemkatolikus felfogásnak szolgált volna táplálékul, mintha Krisztus nem volna egészen jelen akár a kenyér, akár a bor színe alatt.

„Hát aki méltatlanul áldozik, azt is táplálja lelkileg Krisztus?”

Aki méltatlanul, vagyis súlyos bűn állapotában, a kegyelmi állapot s a szeretet menyegzői köntöse nélkül veszi magához a szent testet, ahhoz is éppúgy betér fizikailag az Úr, mint bárki máshoz, de lelkileg nem, mert a bűnös lelkében ott az akadály s így az áldozás a maga kegyelmi hatásait nem hozza benne létre. Ez az a méltatlan áldozás, amelyről már Szent Pál apostol mondja, hogy csak növeli a lélek kárhozatát: az ilyen ember "ítéletet eszik és iszik magába, nem különböztetvén meg az Úr testét" (I Kor. 11, 29).

„Az Apostoli vagy Niceai Hitvallásban szó sincs az Oltáriszentségről.”

Ez két okból is tökéletesen érthető. Először: mert az említett legrégibb hitvallásokban egyáltalán csak nagyon kevés keresztény hitigazság van benne, úgyszólván csak azok, amelyek a Szentháromság s a megtestesülés tanára vonatkoznak, az akkori eretnekségek ellen. Az Oltáriszentséget akkor még senki sem támadta s így mint ezer mást, ezt sem említi külön a Hitvallás. Másodszor: az Oltáriszentség tanát a régi keresztények a "titoktartás fegyelmébe" borították, vagyis kifelé, a gúnyolódó s mindent félremagyarázó pogányok felé egyáltalán nem emlegették; a hitvallások pedig éppen a kifelé való hitismertetés elemeit foglalták össze.

„Van-e annak nyoma, hogy már az első keresztények miséztek s áldoztak?”

De mennyire van! Már Szent Pál az 1. Korinthusi levélben (11, 20-34) kétségtelen bizonyítékát adja annak, hogy a keresztények istentiszteleti összejövetelének lényeges cselekménye az eucharisztikus cselekmény, vagyis a mise és áldozás volt, bár ekkor még nem így hívták, hanem Eucharisztiának.

Ugyanerről tanúskodik a Didaché című őskeresztény irat, amely az első század vége felé készült s amely már az Eucharisztiát mint "áldozati cselekményt" említi, A 2. század közepén Szent Justinus vértanú számol be hitvédelmi iratában a keresztények istentiszteletéről s bár a pogányokra való tekintettel ő is csak burkoltan szól az Eucharisztiáról, mégis félreérthetetlenül utal arra, hogy a keresztények istentiszteletének középpontjában az Eucharisztia s az abban való részesülés áll. Az egész keresztény őskor tele van a mise és áldozás világos nyomaival és bizonyítékaival. Szent Ágoston arra kéri paptársait, imádkozzanak az oltárnál az ő meghalt anyjáért s a szentmise áldozati jellegének egész teológiáját kifejti.

„Luther és Kálvin azért vetették el a misét, mert Jézus a keresztfán bemutatott áldozatával egyszer s mindenkorra megváltotta az emberiséget s így nincs szükség mindig újabb és újabb áldozatra.”

Csakugyan: új áldozatokra nincs szükség. De az egy, golgotai áldozat titokzatos megújítására, elénk állítására szükség van. A mise nem új áldozat, nem független a golgotai áldozattól, hanem azonos vele, az Úr éppen azért rendelte, hogy az ő áldozatának örök, élő emléke legyen. "Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre!"

„Ha a mise nem új áldozat, akkor nincs is szükség rá.”

Igenis van, mert Jézus maga rendelte, hogy amit ő tett, azt cselekedjük az ő emlékezetére. Azt akarta vele, hogy az ő áldozati cselekménye bizonyos értelemben állandóan Isten s a hívők szeme előtt álljon, általa ő maga állandóan újra könyörögjön értünk s közvetlenül hullassa ránk megváltó áldozatának gyümölcseit.

„Hogyan bizonyítható, hogy Jézus csakugyan akarta a misézést?”

Onnan, hogy először ő maga mutatott be az Oltáriszentség szerzése által áldozatot, amikor szent testét s vérét külön színekben és szavakban, tehát mintegy egymástól elválasztva, adta át tanítványainak s testéről azt mondta: "ez az, amely megtöretik", véréről: "amely értetek ontatik". A szentírásmagyarázók nyelvészeti alapon bizonyítják, hogy ezek a szavak jelen időben értendők, ahogy a görög szöveg is egyidejűségre utal, vagyis; nem az az értelmük, hogy "ez az a test, amely majd holnap a keresztfán meg fog töretni", hanem: itt, most, áldozat formában megtöretik. Jézus ott az utolsó vacsora termében megtöretett testét s ott a kehelyben kiontott vérét adta tanítványai elé, ami nyilván az első áldozat, a halál kifejezője. Erre vall a Lukács-féle szöveg is, amely így hangzik: "Ez a kehely az újszövetség az én vérem által, mely értetek kiontatik" (22, 20). Az eredeti görög szöveg szerint itt a "kiontatik" közvetlenül nem is a vérre, hanem a kehelyre vonatkozik, vagy szabatosabban: a kehelyben levő vérre. A kehely azonban a keresztrefeszítésnél egyáltalán nem szerepelt, tehát a "kiontás" is itt, az utolsó vacsorán történik, ahol a kiontott szent Vér a kehelyben van. Vagyis: az utolsó vacsorai esemény valóban áldozati cselekmény volt s így a mise is az, mint annak krisztusi rendelésre való megújítása.

A mise nem más, mint Jézus rendelkezésének tökéletes engedelmességben való teljesítése: a kenyér és bor átváltoztatása Jézus valóságos, megtörött testévé s Jézus valóságos, kiöntött vérévé, vagyis áldozati jellegű jelenlétévé.

„Honnan tudom, hogy Jézus nemcsak az apostolokra értette, hanem a mai papokra is vonatkoztatta ezt a rendelkezést és felhatalmazást?”

Onnan, hogy Jézus általában papságot rendelt (az apostoli hivatal egyszersmind papi hivatal) s ezt ruházta fel a lélek-üdvözítés és egyházvezetés minden szükséges felhatalmazásával. Mivel pedig Jézus nemcsak a maga korabeli emberiséget jött megváltani s országába meghívni, hanem az egész utána következő emberiséget is, azért Egyházát s benne a jellegzetes és lényeges papi felhatalmazásokat is nyilvánvalóan örök érvényűnek szánta. Ő maga kifejezetten úgy beszél az ő országáról, vagyis Egyházáról, mint amely a "világ végezetéig" fennmarad. Természetesen abban a formában, abban az alkotmányban, azokkal a lényeges berendezkedésekkel s intézményekkel együtt, amelyeket ő annak alapjául rendelt.

„A Bibliában szó sincs ilyen örökkétartó áldozatról.”

De bizony van szó róla! Mint már az előbb kifejtettük, az evangéliumok és Szent Pál Korinthusi levele ily értelemben szólnak. De szó van erről az örök eucharisztikus áldozatról már a jövendölésekben is. Malakiás prófétánál azt olvassuk, hogy az Úristen keményen megrója az akkori zsidókat az ő sokszor csak külsőséges, szennyezett lélekkel történt áldozati cselekményeik miatt. Nem kell nekem az ilyen áldozat, folytatja az Úr, majd én jobb áldozatról gondoskodom. Erre ezekkel a csodálatos szavakkal folytatja: "Mert napkelettől napnyugatig nagy (lesz) az én nevem a nemzetek között, és minden helyen áldozni fognak és tiszta (kenyéráldozatot bemutatni az én nevemnek" (1, 11), Megjegyzendő: a zsidóban az "áldozat" szó helyén itt olyan kifejezés áll, amellyel a zsidók csak kenyérszerű ételáldozatot jelöltek. Vagyis: Isten maga kijelenti, hogy a zsidó áldozatok helyett egy tökéletes és tiszta ételáldozatot fog elrendelni, mégpedig az egész világon. Bizonyos, hogy ezek a nagyjelentőségű s a zsidók előtt akkor még teljesen titokzatos szavak csak az oltáriszentséges áldozatra vonatkozhatnak s csak abban teljesedtek be tökéletesen: ez az az egy és tiszta ételáldozat, amelyet napkelettől napnyugatig mindenütt bemutatnak az Úrnak, hogy az ő neve ezáltal a nemzetek között dicsőíttessék.

Javaslom olvasd ezt el:

[link]

Mármint az egészet végigolvastad, a művet magát, nem cska a bevezetőt? Mert nem annyira rövid, és nem is egyszerű mű. A help filet használtad?

Schütz Antal az írója, rendkívül nagy tudású teológus volt, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.