Valóban a niceai zsinat döntött az egyház hitvallásában és nem a pogány római császár?

Ennél a kérdésnél merült ez fel, http://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__vallaskri.. de úgy gondolom, hogy jelentőségét tekintve megérdemel egy új kérdést.

Miért is volt szüksége a Római Birodalomnak a kereszténységre?

Sok megoldhatatlan probléma merült fel az idők folyamán, de talán az volt a legnagyobb, hogy az Impérium túlságosan nagyra nőtt. Már Augustus próbálta maximálni a méretét, de sikertelenül.

Az akkori közlekedési, távközlési viszonyok mellett a Birodalom mérete sokszor meghatározó problémákat generált.

Az nyilvánvaló, ha egy távoli provinciában tutyimutyi volt a kormányzó, akkor abból Rómának kára származott.

Békés időkben még csak-csak el lehetett kormányozni, de ha felpörögtek az események, akkor nem volt idő arra várni, hogy a futár megjárja Rómát, mert addigra a császári parancs már aktualitását vesztette.

Nagy hatáskört adni a kormányzóknak viszont szintén nem volt előnyös, mert egy idő múlva akarva, akaratlanul a provinciája érdekeit az Impérium érdekei elé helyezte.

Gyakran lázadásba sodródott, ha nagyon ambíciózus volt a kormányzó és ilyenkor a polgárháború réme fenyegetett.

Ezek a lázadások mindig a legrosszabb pillanatban keletkeztek, hiszen a lázadóknak csak így lehetett esélye a sikerre.

Eleinte az volt a jellemző, hogy a lázadó a kiterjedt rokoni és baráti körére támaszkodva magát a császári trónt pályázta meg, akár több provinciával is összeszövetkezve.

Később azonban a Birodalomtól való elszakadás dominált, ami végül is sikerrel járt, mert tudjuk, hogy az Impérium bukásakor már csak egyetlen provincia maradt meg, a többi leszakadozott róla.

Diocletianus császár például a birodalom egyik végéből a másikba rohangászott, hogy az állandósult felkeléseket elfojtsa és ez annyira felbosszantotta, hogy kiterjesztette a keresztre feszítést a lázadókra.

Addig ez a büntetés a rabszolgák részére volt fenntartva és ez a tény erősen a legendák körébe sorolja Jézus történetét.

A kereszténységet Diocletianus eltérően ítélte meg. Először nem érdekelte, engedélyezte, majd később tiltotta, üldözte, majd újra engedélyezte.

Ugyanis úgy alakult, hogy a távoli, lázadó tartományokban elterjedt volt a kereszténység.

Mivel a lázadó helytartó nem óhajtott a saját népével is szembe kerülni, kedvezményeket biztosított a keresztényeknek, akik ezért hálásak voltak.

Azokban a tartományokban, ahol a régi vallás uralkodott, nehezebb volt lázadást szítani, mert a nép nem akart az Impériumtól elszakadni és kiállt a császár mellett, a keresztények viszont nem avatkoztak a napi politikába.

Külső szemlélőnek ezért úgy tűnt, a kereszténység és a lázadások között van összefüggés.

Mire a császárnak sikerült úgy, ahogy pacifikálni saját birodalmát, felismerte a tévedést és újra engedélyezte a keresztény vallást, sőt, már benne felmerült, hogy talán ez lenne az az eszköz, amellyel megnyugtathatja, lecsillapíthatja a háborgó Birodalmat.

A régi vallásban már nem sokan hittek, a keresztény egyházra támaszkodva ellenben stabilizálni lehetett mind a politikát, mind a gazdaságot.

Konstantin is csak ezért tette államvallássá a kereszténységet és valószínűleg sem Ő, sem az elődje nem hitt istenekben.

Az ősi hitben biztosan nem, hiszen akkor nem fordultak volna a kereszténység felé, de abban sem, mert akkor megtértek volna.

Állítólag Konstantin megtért a halálos ágyán, de ez nagy valószínűséggel papi hazugság, bár ebben nem akarok vitát gerjeszteni, hiszen lehetséges, hogy politikai okból tényleg felvette a kereszténységet,

növelve így az egyház tekintélyét, bár ezt előbb is megtehette volna, vagy talán addig riogatták a pokollal és kecsegtették a túlvilág gyönyöreivel, hogy halálos ágyán tényleg rábólintott és később nem tudta visszacsinálni, mert meghalt.

Annyi ellenben bizonyos, hogy se így, se úgy nem lehetett nagy hívő, mert akkor már korábban megtér.

Amikor összehívta a zsinatot, egyetlen feltételt támasztott az államvallássá tételhez, hogy a különböző felekezetek jussanak hitbéli kérdésekben egyességre, mert nem széthúzást akart, ellenkezőleg, egységet.

Ugyanis számos felekezet létezett, eltérő hitvallással.

Hogyan jöttek létre ezek a felekezetek?

A kereszténység legfontosabb hitelemei az alexandriai zsidó közösségben jöttek létre.

Eleinte békés volt a kapcsolat az ősi ortodox zsidó hitűek és a zsidó keresztények között, hiszen még a zsinagógát is közösen használták, más időpontban persze.

Később azonban a két hit megosztotta a városokat, a családokat és gyakran tettlegesen is összemarakodtak, amiről Tacitus is ír, hogy Claudius császár mindkét felekezet zsidóit kiűzi Rómából, a keresztény zsidókat és az ortodoxokat szintén, nem téve különbséget.

Mindez csak a zsidó hagyományokban található meg nyomokban és a mai zsidó hitűeknek nincs érdekükben ezt nagyon emlegetni, hiszen minek is dajkálnák a kereszténységet, a másik fél viszont nem tartja hitelesnek minden tekintetben és ez talán annyiban jogos,

hogy az éremnek csak az egyik oldalát mutathatja, hiszen a tapasztalat szerint az egyoldalú krónika vagy részrehajló, vagy legalább is hiányos.

Már a korai térítők is jelentős eltérésekkel hirdették az igét. Péter és Pál nézetei koránt sem fedik egymást teljesen. A keresztény liturgia elemeibe sok helyi vallási elem is beszivárgott, az eltérő népek habitusa is más fejlődési utat kezdeményezett, attól függően, hogy mire voltak fogékonyak.

A korai szent iratok sem voltak egységesek, például a korinthosziaknak írt levelet ismerhették Korinthoszban és környékén, de távolabb már nem.

Abban az időben sokkal több iratot tartottak szentnek, de sehol nem ismerték mindegyiket.

A számos keresztényüldözési időszak is elszigetelte egymástól a távolabbi keresztény közösségeket, ahol a fejlődés más utakat járt be.

Arról már vannak adatok, hogy a korábban kialakult püspökségek maguk is szorgalmazták az egységesítéseket, több keresztény nézetet eretneknek hirdettek, de akkor ennek még világi hatalom hiányában nem, vagy csak kevéssé tudnak érvényt szerezni.

Akkoriban több keresztény felekezet létezett, mint manapság és én kizártnak tartom, hogy bármiben is megegyezhettek volna.

Nem mintha én egy marakodó, civakodó, egymással megegyezni képtelen népségnek gondolnám a keresztényeket, hiszen szerintem jó szándékú és tisztességes emberek mindannyian, a katolikusok, a reformátusok, sőt még a Jehova Tanúi és a többiek is mindannyian.

Mivel azonban hitüket hittel hiszik, elképzelhetetlennek tartom, hogy akár körömfeketényit is engedhetnének belőle. Ezt két évezred krónikája bizonyítja és az, hogy manapság is elképzelhetetlen, pedig ma kisebbek az eltérések, hiszen mindenki a már kialakult Bibliából indul ki.

Óriásiak voltak a nézetbeli különbségek, de próbáljuk ezt napjainkban elképzelni.

A Pápa kijelenti: - ragaszkodom a szentháromsághoz és Jézus isteni létéhez! -

Mire: - legyen Jézus ember és ne legyen része az Ószövetség a kialakítandó Bibliának. -

Aztán: - Hagyjuk Pált és alapozzunk Péterre. -

Ezek biztosan elhangzottak, de ilyesmi is felvetődhetett: - tegyük be Tamást és vegyük ki mondjuk Lukácsot a Bibliából. -

Ez utóbbit ugyan most én találtam ki, de hogy biztosan voltak ehhez hasonlók, arra bizonyság az apokrifok létezése.

Mindezeken kívül még rengeteg eltérés létezett és eltudja valaki képzelni, hogy bármilyen kompromisszum születhetett?

Teljes képtelenség, hogy a papok dönthettek volna, így nem maradt más, a pogány császár döntött.

Azt magam sem gondolom, hogy jártas lehetett a keresztény teológiában, vagy egyáltalán az különösképpen érdekelte őt.

Lényegében úgy döntött, hogy kiválasztotta a legnagyobb, a legerősebb és legelterjedtebb felekezetet és azt támogatta végül, de természetesen kisebb kérdésekben még személyesen is dönthetett előzőleg, akkora volt a tét, hogy ezt talán lenyelték neki, vannak erre utaló nyomok.

A többi keresztény felekezettel mi lett?

Elnyomták, ellehetetlenítették őket. A kisebb felekezetekkel könnyen elbántak, nézeteiket eretneknek bélyegezték, híveiket kiirtották.

Ma már ez nem volna lehetséges, vannak demokratikus hagyományok, van Média, de akkor még a kortársak sem figyeltek fel rá, később meg az egyház elsimította a nyomokat, még az emléküket is eltörölték.

A nagyobb felekezetekkel már nem ment ilyen simán. Nagy port vert fel például az ariánusok elleni harc és sokáig is tartott, ráadásul nem is volt teljes a győzelmük, hiszen még sok évszázadig izzott a hamu alatt a parázs, olykor fellángolva.

Így hát a pogány császár döntött, hogy mi kerüljön a keresztény hitvallásba, a Bibliába, amikor a prefektúrák és az államgépezet teljes súlyával, valamint a légiók kardjára támaszkodva 'egységesítette' a keresztény vallást.