Miért jó a Neumann-architektúrában hogy a programok és az adatok egy közös memóriában tárolódnak?

Hogy így dinamikusan feloszthatod a memóriát a program és az adat között, ez sokkal nagyobb rugalmasságot biztosít a programozó számára. Egy Arduinóra nehéz lenne olyan programot fejleszteni, ami 10 kB RAM-ot használ, de csak 1 kB programmemóriát... mert fixen 2 kB az adat RAM, és 32 kB a programmemória.

Egyébként ezt leszámítva a Harvard tényleg előnyösebb. Nem véletlenül próbálnak a Neumann-architektúrájú gépekbe is némi Harvardot becsempészni, igaz, csak cache-ekkel való trükközésekkel.

Pár napja egy hasonló kérdésnél részletesen leírtam, ott le lettem pontozva (de nem tudom miért).

Most itt nem fejtem ki részletesen (ha tényleg érdekel írj rám privátot).

Amit ma Neumann-elv néven ismerünk egy konkrét számítógép tervezéséhez készített "jelentés tervezet", amit nem is a nagyközönségnek szánt, csak valaki (feltehetően Goldstein) kiszivárogtatta, és szétküldte a nagyvilágba. Akkor kb. két megoldás közül választhatott Neumann. Az egyik egy "fix programtároló" (értsd lyukkártya, huzalozott memória,kapcsolók) vagy betenni valahogy a programot az adatok közé. Ne feletjsuk el a "korlátlan" memória gyakorlatilag csak a 2000-es évek elejére érkezett meg. Addig nagyon meghatározta a gépeket az, hogy kevés a memória. Ő ebben az időszakban dolgozott még.

És nagy előnye volt, hogy a program meg tudta magát változtatni, később ebből lett a lapozás - virtuális memória. Akkor ennek nagy jelentősége volt. Ma már kicsit más a történet.