Mit gondoltok? (regénykezdemény)

Ez egy történet, ami múltkor fogant meg az apró agyacskámban, és szeretném kikérdezni róla a véleményeteket! :D A történet Budapesten játszódik. Budapest alatt egy kutatóintézet helyezkedik el, ahol eredetileg katonai célokra, létre hoznak egy szörnyeteget, ami mondhatni maga a sötétség. Eleinte minden jól megy, aztán a lény elszabadul. Az a részlet amit bevágtam az nem sokkal a lény elszabadulása után játszódik. Szerintetek milyen a téma? Folytassam, ne folytassam? :D

- Kicsim, anyu és apu szeretnek téged! Ezt most odaadom neked, és kérlek, óvd meg! – nyújtott egy fiatal, vörös hajú nő egy nyakláncot lányának. A vékony, ezüstláncon egy fekete, szívet formázó medál lógott, melynek közepén apró, smaragd kövecske csillogott.

Az üres, neonfénnyel betöltött HÉV kocsik körül emberek szaladgáltak, az itt- ott nyitva felejtett ablakokon pedig sikoltások és távoli robbanások zaja szűrődött be.

A szerelvény fölött helikopterek repkedtek, és néha még egy- egy fegyver is eldördült a távolban.

- Örökké a titok nyitja! Egyszer majd megtudod, mit jelent ez.- a kislány smaragd szemeit zokogó édesanyjára emelte, miközben az igyekezett a láncot a nyakába kötni. Remegő kezei miatt eltartott egy jó darabig, mire sikerült összekapcsolni a lánc két végét, majd egyik tenyerét lánya arcára fektette, míg másik kezével a kislány egyik vörös tincsét igyekezett annak füle mögé tűrni.

- Ne felejtsd el! Örökké! – azzal homlokon csókolta a lángvörös hajú kislányt.

- Kérem, Hanna! Mennünk kell! – szólt be az egyik ajtón egy férfi. Riadt szemeit szemüveg nagyította, kezeivel pedig idegesen matatatott fehér köpenyének zsebeiben.

- Maradj itt, amíg valaki rád nem talál! Ne felejtsd! Téged Ők nem bánthatnak!

Hanna talpra állt – ugyanolyan fehér köpönyeget viselt, mint a férfi a HÉV ajtajában. Kezével lánya kezét szorongatta. Hátrált egy lépést, majd még egyet, egészen addig, míg kezével elérte a kislányét, majd hátat fordított lányának és kilépett a sötétségbe.

Az ajtó füstölve, nyikorogva zárult be utána, tompítva a borzalmas kinti zajokat. A kislány kinézett a HÉV ablakán, de abban csak saját tükörképét látta. Oldalára feküdt a koszos ülésen és kezeit erősen füleire szorította, így próbálva kizárni a külvilágot.

Örökké! – mondta magában, mikor a szerelvény pislákoló lámpáinak fénye magára hagyta őt a sötétségben.