Hogy tetszik ennek az új fantasy regénynek az első fejezete?

Dörömbölés. Hang. Dörömbölés. Hang. Dörömbölés. Hang. Dörömbölés... és végre értem, mit kiabálnak.

- Kami, kelj már fel!!!! - üvölti az öcsém erősen mutáló hangján. Nagynehezen kinyitom a szám és

visszaüvöltök. Vagyis, csak üvöltenék, de erőmből épphogy egy hangosabb nyögésre futja. Az öcsém

meghallja két dörömbölés között és lekiabál anyának a konyhába - Felébredt! - és elmegy.

Oldalamról a hátamra fordulok és a mennyezetet kezdem bámulni. A testem sajog, fáj minden egyes

porcikám, mintha egész éjjel edzettem volna, vagy nem tudom... Rá kell vennem magam, hogy kikeljek

az ágyból, különben megint elkések a suliból és a késéseimből összejön az igazolatlan óra. Már öt

igazolatlanom van ebből kifolyólag és nem kéne egy hatodik, ja, és anyu sem nézi jó szemmel a

késéseimet.

Izomlázam van, nem bírok hanyatfekvésből felülni. Az egyetlen megoldás, hogy oldalrafordulok és

legurulok az ágyról. Természetesen, fájdalmas nyögések kíséretében. Négykézlábra érkezem a

szőnyegen majd a térdemre támaszkodva felállok. Tisztára, mint egy nyugdíjas!

Kiszedem a cuccom a szekrényemből és kimegyek a fürdőszobába. Szerencsére, nincs bent senki.

Bezárom magam után az ajtót és a tükörhöz sétálok. Mondanám, hogy megrémít, amit benne látok, de

már kezdek hozzászokni. Egyáltalán nem lep meg, hogy a régebben mindig kipihent zöld szemeim alatt

mostanság hatalmas fekete karikák vannak, hogy a mogyoróbarna hosszú, göndör hajam kócos, az

arcom pedig nyúzott. De még mindig nem értem, mitől lehet. Végigalszom az éjszakát, egyszer sem

ébredek fel igaz, van pár furcsa álmom, de az mindenkinek van.

- Áhhh! - idegesen fordulok el a tükörtől és kezdem lehámozni magamról a rövidnadrágot és atlétát,

amiben alszom. Megengedem a vizet és letusolok. A víz felfrissít és megnyugtat, kimosom a hajam is.

Miután végeztem megtörölközöm, felöltözöm és hozzálátok beszárítani a loboncomat. Már majdnem

kész vagyok, amikor Kornél, az öcsém ismét dörömböl egy sort az ajtón.

- Más is beakar jutni! - kiáltja, de nem hagyja abba az ajtó püfölését. Addig csinálja, amíg ki nem

megyek.

Amikor feltépem az ajtót, majdnem ugrik egy hasast a fürdőszoba fekete járólapjára, de a karjaval

megtartja magát. Gyorsan felpattan és dühösen méreget fekete szemeivel.

- Nem az én hibám - vonom meg a vállam és lesétálok a konyhába. Anya aggódó pillantást vet rám, neki

se tetszik az "új külsőm" .

- Már megint nem aludtad ki magad? - kérdezi, miközben reggelit csinál Kornélnak, tojásrántotta és

kolbász, mint mindig.

- Anya, végigalszom az éjszakát - mondom el már vagy századszorra, de anya nem képes megérteni.

Gondolkodom rajta, hogy egyek-e gabonapelyhet suli előtt, de kiszámíthatatlan hogyan fog viselkedni a

tej a gyomromban, úgyhogy inkább visszateszem a szekrénybe a müzlisdobozt és visszamegyek a

szobámba, hogy még gyorsan kisminkeljem magam.

Több réteg alapozóval és púderrel az arcomon, kihúzott szemmel és vastagon felkent szempillaspirállal

indulásra készen állok, már csak azt kell megvárnom, hogy a drága öcsikém megegye a reggelijét.

Maradjunk annyiban, hogy nem sieti el a dolgokat, minden falatot megrág legalább huszonnyolcszor és

mindegyik után iszik egy kortyot. Tízmásodpercenként nézek az órámra, de öcsi nem veszi a lapot. Vagy

direkt csinálja. Igen, azt hiszem az utóbbi.

Kornéllal igazából jó testvérek vagyunk, mármint fogadott testvérek. A szüleim mindkettőnket

örökbefogadtak, ugyanis anyának nem lehettek gyerekei, ezért nem hasonlítunk egyikőjükre sem és

egymásra sem. Anyának csokibarna szeme és szőke haja van, apa ezzel szemben kék szemű és barna

hajú, és ő a legfehérebb a családunkban. Az öcsém gyönyörű, nagy fekete szemekkel büszkélkedhet és

ugyanolyan mogyoróbarna hajjal, mint az enyém. Ez az egyetlen dolog, ami hasonló rajtunk. Az ő bőre

olyan, mint a karamella, míg az enyém inkább kávé rengeteg tejjel.

- Gyerünk már, Kornél! Elkésünk! - ordítok rá, de egyik fülén be a másikon ki. Szépen, lassan befejezi a

reggelit és végre elindulhatunk a suliba.

A miskolci Baross Gábor Szakközépiskolába járunk. Én végzős vagyok, ő kilencedikes. Általában

villamossal megyünk a suliba, de ma anya szabadnapos úgyhogy, bevisz minket. Az út csendesen telik,

én lehunyt szemmel pihenek az anyósülésen, anya a híreket hallgatja a rádióban, Kornél pedig a

telefonjával szórakozik.

Két perccel a becsengetés előtt esünk be a kapun. A portás, Feri bá már ismer minket, csak mosolyog

rajtunk.

- Épp időben - mondja, miközben bezárja mögöttünk az ajtót.

- Simán beértünk volna, ha valaki - nézek sokatmondópillantással az öcsémre - egy ici-picit gyorsabban

tudna enni.

- Hé! Az evést nyugodtan kell csinálni, nem egészséges csakúgy "bekapni egy pár falatot", ahogy te is

csinálod!

- Jó, jó csak húzz az osztályodba - lököm meg jobbra az alsó folyosó felé. Az én termem a másodikon

van, úgyhogy felrohanok a lépcsőn megelőzve a matektanáromat, aki épp akkor indult el a tanáriból,

amikor én az első emeleti fordulóhoz érkeztem. Berobogok a terembe és leülök az utolsó padsorban

lévő helyemre.

- Elkéstél - fordul hátra hozzám az egyik legjobb barátnőm, Szandi. A másik a mellettem ülő Anna, aki

már helyetfoglalásomkor érdeklődve nézett rám.

- Csak egy percet és még a tanár sincs bent - mondom neki mosolyogva és ekkor belépett a

matektanár.

A nap végére a fájdalom enyhült valamennyit, már viszonylag könnyen tudok közlekedni.

Mindkettőnknek hét órája volt, így együtt megyünk haza Kornéllal. Kesztyűs kezemet a zsebembe

dugom, hogy ne fázzon annyira. Január közepén még a kesztyű is fázik.

Megebédelünk aztán felmegyek a szobámba tévét nézni. Pár óra múlva anya felkiabál.

- Apátok megjött, elmegyünk bevásárolni. Jöttök?

- Nem - ordítom vissza.

- Én most még a vécére sem megyek ki, eszméletlen játékot találtam - kiáltja Kornél.

- Rendben. Két gyereket hagyok itthon, kettőt is akarok látni, amikor hazaérek - fenyegetőzik játékosan

anya, majd a bejárati ajtó nyikorgását, később pedig kerekek csikorgását lehet hallani.

A szobám ajtaja nyitva van, hogy a kutyám, Pötyi simán betudjon jönni. Ő egy shi-tzu és egy darab

pöttye sincs ellenben, van három nagy barna foltja. Nem tudom miért lett Pötyi, az olyan jó kutyanév...

Felugrik az ágyamra és hozzámbújik, rövid orra miatt horkolva veszi a levegőt. Imádnivaló.

Eszembejut, hogy anya biztos hagyott nekem mosogatnivalót. Lemegyek a konyhába és megnézem.

Igen, hagyott nekem. Utálok mosogatni, pedig elég segítőkész vagyok, de a mosogatás... Mindegy,

megcsinálom.

Az utolsó tányért törlöm, amikor Kornél leszáguld a lépcsőn gondolom, éhes. Fejéődésben van,

rengeteget eszik.

- Mi ez a szag? - szimatol a levegőbe és undorodva húzza fel az orrát.

- Milyen szag? Én nem érzek semmit.

- Nem tudom, milyen szag, de büdös. - Ekkor megjelenik Pötyi Kornél pedig rámutat. - Ő ilyen büdös.

Mikor fürdetted utoljára?

- Tegnapelőtt fürdettem és egyáltalán nem büdös. - Felkapom a kutyát a földről és megszaglászom.

Tényleg nem büdös sőt, jó illata van. - Nem értelek.

- Pfúúj! Ez rettenetes, tedd már le azt a dögöt! - mondja erős orrhangon, mivel befogta az orrát.

- Áú! - jajdulok fel és eldobom Pötyit. - Megharapott!

Kornél a homlokát ráncolja. Tudom mire gondol, ez a kutya még sosem harapott meg senkit.

Pötyi izzó szemekkel meredt ránk úgyértem, tényleg izzott, mint a parázs. A szemgolyója teljes

egészében elvörösödött.

- Te látod a szemét? - néz rám Kornél, de nem viszonzom. Az egyrecsak növekvő szörnyet bámulom,

ami szegény kiskutyám bőréből bújik ki. Ösztönösen húzom magamhoz az öcsémet, aki ugyanolyan

elképedve bámulja a lényt, mint én.

A szörny csak nő és nő, aztán eléri a körülbelül három méteres testmagasságot és megáll a

növekedésben. Egységes, mélybarna színű szőre durvának és csatakosnak tűnik. A feje hasonlít egy

németjuhászéra, csak ennek vörös, parázsló tekintete, hosszú hegyes füle (az egyikből hiányzott egy

darab) és ötcentis fogai vannak. Az orra vértől nedves és tuti nem a sajátjától. Mancsai végén legalább

tíz centiméteresek a karmok.

A félelemtől mozdulni sem tudok, nem merem levenni a tekintetem róla. Kornél a kezemet szorítja, de

még így is érzem a remegését.

A szörny lekuporodik. Láttam már természetfilmeket tudom, hogy támadni készül.

Amint a szörny elrugaszkodik, hatalmasat lökök Kornélon én pedig a másik irányba vetődöm. A lény

óriási erővel csapódik a mosogatóba. Egy pillanatra elveszti az eszméletét. Kornél veszi a lapot,

hozzámszalad és együtt rohanunk ki a kertbe. A fészerhez megyek és kiveszem a kezem ügyébe kerülő

tárgyakat: egy lapát és egy ásó. A lapátot Kornélnak dobom. Ekkor a szörny épen és egészségesen

kiugrik a konyhaablakon ( kerettel együtt) és felénk tart.

- Váljunk szét - kiáltja Kornél.

- Oké - válaszolom és az idióta öcsém a szörny felé szalad. Próbálja leütni a lapáttal, de az elkapja a

lábát és kiharap belőle egy jókora darabot.

Velőtrázó sikoly hagyja el Kornél száját és én vele együtt sikoltok. A szörny felfigyel rám és úgy

gondolja, én jobb játékszer vagyok, mint a már tehetetlen öcsém. Megindul felém nekem pedig csak egy

dolog jár a fejemben: " Miatyánk, ki vagy a Mennyekben..." És ekkor beugrik elém valaki. Egy sötét alak

karddal a kezében. A haja, hogy csak a Hold világítja meg barnának tűnik. Fekete cipő, nadrág és garbó

van rajta.

- Menj arrébb! - kiált rám és én "feléledek". Megijedek, mert nem hallom Kornél hangját. Odarohanok

hozzá és letérdelek mellé.

- Kornél? - szipogom. Válaszként nyög valamit, de legalább tudom, hogy még él.

A combjából harapott ki egy darabot a szörny, egy nagy és mély lyuk mutatja a támadás helyét. Nem

bírom nézni, így újra az arcát tanulmányozom. Ő ezzel ellentétben felemeli a fejét és a lábát nézi.

- Hú... - mondja meglepően nyugodt hangon. - Ezt nézd!

Elfordítom a fejem, nem bírom a vér látványát. - Már láttam.

- Nem, Kami! Gyorsan nézd meg! - Egyre izgatottabb lett. - Nézd már!

Nyögve nézek vissza a lábára és a látványtól majdnem elájulok. A seb begyógyul. Szépen lassan,

szövetről szövetre regenerálódik. Elképesztő. Jobb, mint újkorában. Csak a kicsordult vér maradt utána.

- Már nem fáj - mondja boldogan és mozgatni kezdi a lábát.

Egy üvöltés és mire odanézek, a szörny holtan esik össze. Nem marad más utána, csak hamu.

A férfi felénk tart, a fegyverét elteszi, a ruhája megtépázott, a halántéka izzadt és rendesen kifulladt, de

egyébként jól van. Már látható az arca. Úgy negyven környéke lehet, tiszteletet parancsoló bölcsességet

látni a szemeiben.

- Jól vagy, fiú? - kérdezi Kornélt aggodalomas hangon.

- Igen, köszönöm. Ki maga?

- A nevem Béreusz és értetek jöttem.

- Értünk?!

- De miért? - pattan fel Kornél és ugyanolyan gyanakvóan tekint a férfire, mint én.

- Igen. Értetek - válaszolja nyugodtan. - Már régóta kereslek titeket, velem kell jönnötök. A saját

érdeketekben.

- Maga most parancsol nekünk? Ezért mentett meg? Hogy parancsolgathasson? - támad rá Kornél. Nem

bírja, ha megmondják neki, mit tegyen. És én sem bírom.

- Nem parancsolgatni akarok. Azt akarom, hogy biztonságban legyetek. - Hangja még mindig nyugodt

sőt, barátságos.

- Nem megyünk sehová - jelentem ki Kornél pedig erőteljesen bólogat.

- Rendben. - Megfordul és indulna, de visszalép. - Csak szólok, hogy ennél sokkal nagyobb és erősebb

szörnyek akarnak elkapni titeket. Egy már most útban van ide. Ja, és tudom, kik a szüleitek.

- Nem vagyunk édestertvérek - fonom keresztbe a karjaimat a mellem alatt.

- Dehogynem - válaszolja és olyan komolyan néz rám, hogy el is hiszem neki. - Ha velem jöttök,

mindent megtudtok.

Kornélra nézek, neki tetszik az ötlet. Fellelkesült, izgatott, menni akar.

- Megbeszélhetem ezt az öcsémmel négyszemközt?

- Van körülbelül két percünk az indulásig úgyhogy, igyekezzetek.

Arrébb vonszolom Kornélt.

- Menjünk - jelenti ki mielőtt bármit is mondhatnék.

- Kornél, ez egy vadidegen férfi, kard van nála nálunk meg már ásó sincs.

- De tudja, kik vagyunk.

- Mi van, ha kamuzik?

- Kamilla! Mi ketten vagyunk, ő meg egyedül. És van ez a szupi képességem úgyhogy, nem lehet gáz.

Jobb híján pofán vágom magam. Ez nem igaz!

- Történt valami furcsa és te egyből Supermannek képzeled magad! És mi lesz anyáékkal?

Ezen elgondolkodott. Ők a legjobb szülők a világon, Kornél sem tudná megbántani őket.

- A gondviselőiteket nem bántják. A szörnyeket csak ti érdeklitek - szúrja közbe csakúgy fél vállról

Béreusz.

- Tehát, úgy védjük meg őket, ha magával megyünk? - összegezi Kornél és ezen elgondolkodom.

Szeretem őket annyira, hogy bevállaljak egy ilyen dolgot a biztonságuk érdekében? Hát persze! És ezzel

Kornél is ugyanígy van.

Hirtelen vakító fény villan. Tőlünk pár méterre egy örvénylő, sárgaszínű valami van a levegőben.

Abbahagyja a körbe-körbe forgást és megáll velnk szemben. Olyan, mint egy ablak, átlátni rajta. A

túloldalon egy másik hely van, de nem sokáig nézhetem, mert Béreusz beáll elém.

- Döntenetek kell - mondja tárgyilagosan. - Velem jössztök vagy megvárjátok a következő szörnyet,

hátha vele már a gondviselőitek akarnak megkűzdeni miattatok?

- Én megyek - lép előre Kornél.

Még visszanézek a kedves kisházra, ahol nevelkedtem. Ahol annyi szeretet kaptam. Van egy olyan

érzésem, hogy sokáig nem fogom újra látni.