Íme néhány részlet egy készülő regényemből. Hogy tetszik? Szerintetek van tehetségem az íráshoz?

Sziasztok!

14 éves vagyok (lány, ha ez számít), és élek-halok a JÓFAJTA fantasy regényekért. Főleg a humoros fantasykat szeretem, azon belül is Terry Prachett Korongvilág sorozata a nagy kedvencem (ha jó könyvre vágysz, mindenképpen olvasd el!), bár tudom, hogy soha meg sem leszek képes Terry Prachett fogalmazási stílusát még csak megközelíteni sem. Már csak azért sem, mert alapjáraton valamiért egészen máshogy fogalmazok. Mindig is nagy álmom volt az, hogy legalább egy regényt kiadjak a kezeim közül életemben. Elég nagy fantáziával vagyok megáldva, mindig is vonzottak ezek a különleges, kitalált világok. Most én is megálmodtam magamnak egy világot, és mellé egy aprócska (na jó, azért nem annyira aprócska) történetet, amit megpróbálok papírra vetni. Sok regényötletem volt már, de ez az első olyan, ahol el is jutottam a történet megírásáig. Néhány részletet szeretnék megmutatni nektek (a Prológusból), és véleményeket várnék. Mit gondoltok, milyen a fogalmazási stílusom? Szerintetek van tehetségem az íráshoz?

"Rideg, csöndes éjszaka volt. A tisztás kihalt volt és sötét, csak néhány kósza tücsök ciripelése hallatszott halkan. Ám az ő kedvük is elment a ciripeléstől, amikor is megjelent a tisztás közepén az a furcsa, macskaszerű nőszemély, aki ide beszélt meg találkozót valakivel. Körbekémlelt. Senki. Minden kihalt és üres. A nő egy kitekert, macskaszerű mozdulatot tett, és elkáromkodta magát.

Várt még egy ideig, majd egyszer csak kiváló ötlete támadt. Jól megbámulta a tiszta, fekete égboltot, s kiválasztotta (az Esthajnalcsillag után persze) a legfényesebb csillagot. Rábökött csontos ujjával, mire az megdermedt, s mint valami világító jégcsap, aláhullott a tisztás közepére. A nő felemelte. Megpróbálta megkeresni rajta a legérzékenyebb pontot. Meg is találta, ám pont mikor kettétörte volna, kiengedve belőle ezzel a bölcs, mindentudó fényt, amely választ ad az ember minden egyes kérdésére, egy újabb alak jelent meg a tisztáson. Pontosabban (ám ez még egyáltalán nem volt még egyértelmű) kettő.

- Ne! – kiáltotta a megérkező férfi – Itt vagyok!

- Késtél! – jelentette ki durcásan a nő, s mint valami ócska szemetet, elhajította a csillagot. Az, a földre esett. Kialudt a fénye.

- Ezt meg miért csináltad? – kérdezte a férfi, s elborzadva bámulta a holt csillagot.

- Azt hittem csapdába akarsz csalni, azért késel. És ezt akartam tőle megtudakolni. No meg – itt kissé halkabb hangerőre váltott – olyan szép, fényes volt… Valaha ezekkel kereskedni lehetett volna...

- Elképesztő, hogy mennyire önző vagy! – mondta ekkor valaki. A nő a férfi mellé bámult, de nem látott senkit. Aztán körbekémlelt a tisztáson. Rajtuk kívül senki sem járt arra.

- Érdekes… - mondta halkan – Mintha azt hallottam volna, hogy valaki szólt hozzám…

- Így volt – mondta ismét az ismeretlen.

- Ki van ott? – kérdezte a nő ijedten.

- Hát nem ismersz meg?

A nő elgondolkodott.

- Így a hangod alapján talán egy aprócska tippem van, de az… az lehetetlenség…

- Nem hiszem, hogy az lenne…

- Na jó, ne szórakozz! Ki vagy?

- Amour vagyok…

A nő hátrahőkölt. Döbbenten meredt maga elé.

- Micsoda?! – kiáltotta. „Csoda-csoda-csoda”, vízhangzott a tisztás – De hiszen… hiszen… - váltott át halkabb hangerőre – Te meghaltál! Mindenki úgy tudja, hogy meghaltál!

- No azért ez nem egészen így történt…

- Hol vagy?

- Hát ez az… Sehol…

A nő megvakarta a feje búbját.

- Ezt most nem egészen értem… - mondta.

- Tudod, amikor belöktek az Arénába… Szóval, megegyeztem a Lélektolvajjal…

- TE SZÓBAÁLLTÁL A LÉLEKTOLVAJJAL?! – kiáltotta rémülten a nő.

„Vajjal-vajjal-vajjal”, vízhangzott a tisztás.

- Bonyolult történet. Majd elmesélem – mondta Amour – Tehát, megegyeztem a Lélektolvajjal, hogy nem a lelkemet, hanem a testemet adom neki. Szóval most, úgymond láthatatlan vagyok.

- Jesszus… - sóhajtott a nő.

- Na, de most nem azért vagyunk itt, hogy Amour múltjáról beszélgessünk! – szólt a másik férfi – Hanem azért, mert – itt a nő felé fordult – a segítségedet szeretnénk kérni!

A nő meglepetten bámult rá.

- Nekem? – kérdezte szinte hitetlenkedve.

- Igen. Jól tudom, hogy nálad van az aranymécses!

- Nálam ugyan nem! Már hogy lenne nálam? – mondta a nő makacsul. Na jó, az hogy mondta, az túlzás volt. Az a hang, ugyanis amin közölte ezt az információt, inkább macskanyávogásra hasonlított, mintsem emberi beszédre.

- Nálad van! A napimádóktól loptad! Igazam van? – a férfi összefonta a kezét maga előtt, és a nő tekintetét fürkészte.

- Hát… izé… talán… - dadogta a nő – De rohadtul nem értem, hogy hogy segíthet ez nektek. Meg hogy miben, azt se tudom.

- Te is tudod mire kell, ha csak egy kicsit is gondolkodsz!

A nő egy ideig nem szólt semmit, csak nézett maga elé, és gondolkodni próbált.

- Feladom – jelentette ki végül – Fogalmam sincs, hogy mire kell.

[...]

- Egyelőre, bár ha törvényesen nem is, te vagy a mécses tulajdonosa! Ez azt jelenti, hogy csak te tudod megérezni, hogy hol van!

- Hmm… Ebben lehet valami… - gondolkozott el a nő – És akkor most mit akartok tőlem?

- Mi elmegyünk egy másik városba. Már tudom is, hogy hova, hála a látomásaimnak. És szeretnénk, ha velünk jönnél, és segítenél nekünk!

- Aha, értem… De most inkább azt mondd meg kérlek, hogy miféle hasznom származhat nekem abból, ha segítek nektek! – A nekem szót öntelten megnyomta.

A férfi nem válaszolt.

- Nézd… - kezdte a nő – Sajnálom, hogy elrabolták őt. És téged is sajnállak valamennyire. De nem sajnállak benneteket annyira, hogy veszélyeztessem miattatok a testi épségemet – a nő ekkor szabályszerűen megnyalta a tenyerét. Pontosan ugyanúgy, mint egy macska.

- Hogy te milyen gusztustalan, önző dög vagy! – kiabálta Amour. Ha lett volna teste, biztosan a nőnek ugrott volna.

- Hát most nagy megijedtem! – mondta gúnyosan a nő, és röhögött. A másik férfinak hirtelen eszébe jutott valami. Valami nagyon fontos.

- Mondd csak, te élvezel itt élni? – kérdezte a nőtől.

- Őszintén? Nem igazán…

- Nálam van a rubint!

- MI?! – visította a nő olyan hangon, mintha legalábbis fojtogatnák.

- Jól hallottad! – a férfi huncutul elmosolyodott – Nekem adták, hogy őrizzem meg, még annak idején, mikor száműztek téged…

- Lehetetlen… - suttogta a nő dermedten.

- Pedig igaz – mondta a férfi – Gondolj csak vissza egy kicsit!

- Úristen… igazad van… - dadogta a nő, majd hirtelen felfogta a dolgok jelentőségét. A férfinek vetette magát.

- HOL A RUBINT?! – üvöltötte, és egy hatalmasat karmolt a férfi vállába. Az, bár felszisszent, mégis gúnyosan mosolygott.

- Kössünk egyességet! – mondta – Te segítesz nekünk, mi pedig, és ha jól végezted a dolgod, visszaadjuk a rubintodat!

- De hiszen ez… Ez zsarolás!

- Nem. Ez a tények jelenlegi állásának közlése. Nos? Mit szólsz ehhez?

- Legyen!- mondta a nő morcosan, majd fogták magukat, és megindultak együtt egy másik, messzi-messzi város felé…"

Bocsánat a hosszú részletekért, de talán ebből úgy ahogy le lehet vonni valamiféle következtetést...

Előre is köszönöm!