Mondanátok véleményt?

Van egy részlet a könyvemnek az egyik fejezetéből, mondanátok róla véleményt ? :)

Ha érdekel titeket megadom a blogom nevét :)

Kinyitom a nagy üvegajtót. A szél lágyan bejön, és felfrissíti – az eddig fülledt - szobámat. Szinte már csalogat, hogy lépjek ki az erkélyre. Megteszem, de azonnal ugrok egyet hátra amint meglátom a forgalmat, és a sok embert, akik olyanok mint a heringek. Nyüzsögnek, zajt csapnak, hangosan beszélgetnek, szinte már ordítanak. Kezemet a fülemre tapasztom. Immár csak egy mozgó képet látok, ami nem más, mint a város. Ha végig akarnám utazni, akár órákba is telhetne, ezért érzem úgy, hogy elnyel, mint a sötét és félelmetes óceán. Először kíváncsi leszek rá, de aztán már bele is sétáltam a csapdába. A hullámok fölém tornyosulnak, és nem kapok levegőt. A kezem elkezd remegni, a homlokomon izzadságcseppek kezdenek legördülni, egészen az állkapocscsontomig. Ennek hatására, nagy erővel becsapom az ajtót, és ijedten gubózok a kandalló melletti fotelba. Egy elég szerény kislakásban élek. Ez azért van, mert a szüleim elhagytak.

A betegségem tünetei már kiskoromban érezhetőek voltak. A szüleim mégis úgy gondolták majd beilleszkedem az iskolai közösségbe, és ezért sem törődtek úgy velem, mondván majd megszokom a helyet. Azonban ötödikes koromra biztosra vált az, amiért a szüleimtől most távol vagyok. Szociális fóbiám van. Anyám és apám, egyfolytában játszótérre, sportpályákra, klubokba vitt, de én állandóan feszengtem, ideges lettem, majd összegubóztam és sírtam…. újra és újra. Igen, én vagyok Kamilla, a tizenhat éves lány, aki a gyengeség mintaképe. De ne ítélkezz! Nem tudsz rólam semmit… én nem így akartam! Boldog akartam lenni, normális! Olyan, mint mindenki körülöttem. Ez a betegség azonban megkeseríti az életem! Szörnyűnek hangzik, mert valójában az! Te nem tudod milyen érzés, mert te normális vagy, nem vagy más, nem lógsz ki a sorból, nem úgy, mint én….