Összezavarodtam. Akkor most mi a szexualitásom?

17 éves lány vagyok, elöljáróban annyit, hogy még nem voltam együtt se fiúval, se lánnyal.

Mindig is a fiúk tetszettek, a férfitest az, ami igazán felizgat, meg sokat fantáziálgatok az első együttlétről, milyen is lehet az. Mindig is férjet, gyerekeket szerettem volna, tehát csak férfival tudom elképzelni, hogy egy fedél alatt éljek, és megosszam vele a testi/lelki értékeimet.

Általánosban voltak ilyen kis „szerelmeim”, természetesen fiúk, de hozzájuk igazából nem fűztek túlzottan komoly érzelmek, inkább csak azért jártunk, hogy „felvágjunk” mások előtt, de hát gondolom tudják itt sokan, hogy ez egy ilyen kamaszkori dolog. Később, aztán felsőben, meg gimi elején nem nagyon foglalkoztam a fiúkkal, plusz voltak depressziós időszakjaim, mikor közömbössé váltam úgy általánosságban az emberek iránt, de ezt inkább hagyjuk.

Rosszabb időszakjaimon azonban volt valaki, aki mindig átsegített, és itt jön a képbe a legjobb barátnőm, aki egyébként olyan korú, hogy anyám lehetne. Emlékszem, csak rá támaszkodhattam, bármi volt, számíthattam rá. Egyre mélyebb viszony fűzött hozzá, és végül eljutottam addig, hogy állandóan csak rá gondoltam, és ha pár napig nem láttam, átcsapott a hangulatom beteges depresszióba. Volt olyan időszak, mikor eltávolodtunk egymástól, akkor sokat sírtam is, nulla voltam, vagdostam magam. Később megint összejártunk, én voltam a legboldogabb ember a világon. Imádtam hallgatni, ahogy beszél, a szemeiben meg bármennyi ideig el tudtam volna veszni. Sosem mutattam ki igazán a rajongásomat felé, de legbelül azt éreztem, mindig meg akarom ölelni, vagy megsimogatni az arcát, vagy csak a szemébe nézni. Nem tudom, hogy, de nagyon megszerettem, csak az az egészben a furcsa, hogy testileg meg egyáltalán nem vonzott…hanem csak érzelmileg. Nem tudom, hogy ez mit jelent igazából. Anyámmal nagyon rossz a kapcsolatom, arra is gondoltam, őt látom ebben a lányban, vagy hasonló, de nem akarok állandóan mindent anyámra kenni.

Végtére is megszakadt a kapcsolatom ezzel a barátnőmmel, nagyon messze költözött. Azóta viszont mindig fiúkkal lógok. Pár hónapja találkoztam egy nagyon rendesnek tűnő sráccal, összejöttünk. Kicsit őrült délután volt, barátnőimmel és ezzel a sráccal üvegeztünk, be voltunk csípve. Egyik körnél meg kellett csókolnom a fiút. Semmihez sem volt fogható az az érzés, ahogy magához ölelt, ahogy hozzámért…szóval teljesen elgyengültem a karjai között. Minden így kezdődött.. Pár hétig jártunk, életem legszebb időszakja volt, mindig el tudtam olvadni, ha hozzámért, vagy megcsókolt. Sajnos aztán csúnya vége lett a dolognak, de ez hosszú sztori, nem ecsetelném. Sokáig nagyon rosszkedvű voltam a szakítás után; volt, hogy napokig nem ettem meg ilyesmi. Haragszom a férfi nemre úgy általában, sokszor olyan érzésem van, hogy lelkileg nem lehet támaszkodni rájuk.

Az pedig még jobban aggaszt, hogy a balul elsült eset óta állandóan az a barátnőm jár a fejemben, meg hogy mennyire hiányzik, és milyen kár, hogy eltűnt az életemből, mert csak az ő szemében tudtam úgy igazán „megkapaszkodni”.

Össze vagyok zavarodva…akkor most Biszexuális lennék, vagy mi?