Barátnőm anyukájával első találkozás?

Fiú vagyok én is, én valahogy mindig imádtam ezeket a helyzeteket, még ha volt is bennem némi para, mint mindenkiben, gondolom. A szülőkkel való találkozás mindig felvillanyozott, mert ez azt jelentette, hogy komolyan gondolja a barátnőm is.

Minden ilyen bemutatkozás jól sikerült, engem mindig szerettek, és szerintem ennek a legnagyobb titka, hogy én is pozitívan álltam az egész helyzethez, meg a szülőkhöz. Tehát nem úgy mentem oda, hogy hú basszus, mi lesz itt, nem merek a szemükbe nézni, nem merek megszólalni sem. Mert akkor mi jön le a szülőknek? Na, itt ez a sunyi gyerek, aki nem mer a szemembe nézni, biztos nem őszinte, és ki tudja, mit akar a lányomtól is.

Én mindig odaálltam nyitottan, mosolyogva, a lehetőségekhez képest magabiztosan, és őszintén örültem neki, hogy végre megismerhetem őket, mert tényleg kíváncsi voltam, hogy akiknek ilyen klassz lányuk van, milyen emberek lehetnek. Úgyhogy nekem ezzel szerencsém volt, szülők, nagyszülők mindig szerettek, persze ehhez az is kellett, hogy normális értékrendű emberekkel találkoztam, akik nem az ellenséget keresték bennem, hanem bíztak a lányuk választásában.

Olyan nagy kikérdezések sosem voltak egyébként. Általában rászántunk 10-15 percet, aztán hagytak minket. Milyen suliba jársz, mit dolgozol, szülőkkel való közös ismerősök, stb, meg ami jön. Általában laza személyes, meg általános témák voltak, de sosem úgy, mint ahogy ezt általában elképzelik, hogy leültünk a konyhaasztalhoz, mint ha kihallgatás lenne.

Az egyik exem apja elkezdett politizálni egyszer, nagyon keményen híve volt az egyik pártnak, és megkérdezte tőlem, hogy én melyik oldalon állok. Most itt nyilván mondhattam volna, h azon, amin ő, de én erre azt mondtam, hogy kevésnek érzem a tudásomat ahhoz, hogy bármelyik pártról 100%-os igazságtartalommal tudnék nyilatkozni, és szerintem nincs olyan, hogy az egyik jó, a másik meg rossz. Minden pártnak vannak jó és rossz elképzelései, olyan sosem lesz, hogy valaki tökéletesen csinál mindent, mert az lehetetlen. És mivel emiatt teljes mértékben nem is tudnék azonosulni egyikkel sem, én nem venném magamra senki színét. Apuka ezt el tudta fogadni, az anyuka szemében meg hatalmasat nőttem, azt egyértelműen láttam. Aztán szóba jött valahogy, hogy az ő idejükben mi volt a menő zene, hogy apuka mekkora Beatles-es volt, mire elmondtam, hogy nekem is nagy kedvenceim, és szerencsémre pont tudtam valami odaillő sztorit is a Beatlesről, amit pár nappal korábban olvastam, és amit ők sem tudtak addig. Na, onnantól kezdve éreztem, hogy bevágódtam. De hát ahány ember, annyiféle. Ha normális a lány, valószínűleg a szülei is normálisak. Drukkolok!

Még valami, amit a talán feleslegesen hosszú első pofázásomból kihagytam. Minden felnőttben, minden szülőben van egy kép, egy sztereotípia, sokszor előítélet a mai fiatalokról. "Bezzeg a mai fiatalok" vs. "Bezzeg az én időmben". Nehéz ebből jól kijönni, mert nem nulláról indulsz olykor, hanem mínusz tízről.

Mert milyenek a mai fiatalok szerintem is, aki lassan 40 leszek?

- Semmi nem érdekli őket, csak a hülye számítógépes játékok, meg az okostelefonok

- Életükben nem dolgoztak még egy percet sem, bekapcsolni sem tudnák otthon a porszívót

- Flegmák

- Nem értenek semmihez

- Sokkal hülyébbek, mint anno mi voltunk

- Ráadásul neveletlenek is (minket még legalább felpofozott a tanár az iskolában, ha kellett, a mai gyerekek meg már fenyegetőznek a tanárral is)

Sorolhatnám még.

Na, ehhez képest kell bebizonyítanod, hogy

- Érdekelnek értelmes dolgok is (ne kérdezd, hogy mi az értelmes dolog)

- Tudod, hogy a seprű melyik végét kell megfogni, szoktál segíteni a szüleidnek, netalántán dolgoztál már valamit életedben, szóval voltál hasznára bárkinek

- Nem vagy flegma, megadod a tiszteletet mindenkinek, főleg az idősebbeknek

- Értesz valamihez, amit nem várna (pl. tudsz gitározni, értesz a fotózáshoz, videoszerkesztéshez, bármihez)

- Nem vagy sík hülye, akár azt is tudod, hogy ki a jelenlegi amerikai elnök

- Jólnevelt vagy, bemutatkozáskor a szemébe nézel a másiknak, és tartod a szemkontaktust beszélgetés során, odafigyelsz a másikra.

Gondolom érted.

Előző konkrétan jól leírta, hogy mit hogy kell csinálni.

Azt kiemelném, hogy a sikered nagy része, ha jól állsz a dolgokhoz, nem rajtad múlik, hanem hogy mennyire bírnak a szülők, vagy mennyire tetszik neki, hogy a lányuknak fiúja van.

Három komoly barátnőm volt (egyik a jelenlegi párom): Ebből kétszer nagyon szeretett/szeret a család, egyszer meg majdhogynem egy évet kellett arra várnom, hogy tegezhessem az anyját, és a légkör mindig fagyos volt, pedig ugyanúgy viselkedtem, mint más esetben.

Elég sok csaj cipelt el a a szüleihez, a végén már egész rutinom volt benne. Mindegyikkel jól kijöttem, és nem is rajtuk múlott, hogy végül nem kerültünk rokonságba. A feleségem családjával viszont kemény menet volt. Tehetős család, én meg válás után mindössze egy erősen mínuszba hajló bankszámlát tudtam volna felmutatni. Evidens volt, hogy azt higgyék, a pénzükre hajtok. Évekbe telt, mire megértették, akkor se kellene a pénzük, ha utánam dobálnák. Megvan a két kezem, s amíg azokat emelni tudom, nem szorulok másokra. Most már fiukként szeretnek, sőt a feleségem mufurc bátyja is többre becsül, mint a húgát. De mindehhez én is kellettem. A nyílt és becsületes pofám, és persze a tudat, hogy mellettem jó helyen van a lányuk.

Mindezt csak azért meséltem el, hogy kérdező lássa; az sem tragédia, ha első körben nem arat babérokat.

Ám nem tudok szó nélkül elmenni 2-es remekbe szabott okfejtése mellett, igazán tetszett.