Hogyan kezelhetném a fájdalmat?

Én mindig egy kalandként élem meg a próbálkozásokat, vagy jól vagy rosszul sül el, de sosem veszem túl komolyan.

Ne foglalkozz vele annyit, ne gondolkodj rajta annyit. Egyszerűen csak engedd el.

Kérdező, bár én lány vagyok, de én is voltam olyan állapotban, mint te, nem is olyan régen. Nagyon vágytam arra, hogy együtt legyek valakivel, saját bevallásom szerint is sokszor már görcsösen, ezért ha egy fiú kezdeményezett nálam, már szinte egyből meg voltam hülyülve, hogy úristen engem szeret valaki, ebből kapcsolat lesz végre. És hát nem, egyikből sem lett, amitől akkor nagyon kikészültem, de utólag nézve örülök neki, mert egyik fiú sem olyan volt, akivel hosszútávra tudtam volna tervezni. Az első néhány után nagyon megzuhantam, élni sem volt kedvem, egyszerűen úgy éreztem, hogy nem érek semmit így, hogy nincs aki szeressen. A legutóbbi "próbálkozásom" tavasszal ért véget, azután is elkeseredtem, magamat hibáztattam azért, mert nem tudnak mások szeretni engem. Közben lehet, hogy csak rossz emberektől várok szeretetet. Rátett egy lapáttal, hogy a barátaimmal sem olyan már a kapcsolatom mint volt, mondhatni egyedül voltam a nyomorommal.

Ahhoz, hogy kigyere ebből, nagyon sok akaraterő kell, ezt tudomásul kell venned. Nekem úgy sikerült, hogy először is kerestem valamit, amit szívesen csinálok, ami leköt a napomból néhány órát, nem az egészet, te is kereshetsz egy szimpatikus könyvet, videojátékot, bármit igazából amit szívesen csinálsz. Emellé pedig keress egy embert, akire tudsz támaszkodni, jelen esetben én úgy gondoltam, hogy a testvéremmel szeretném elmélyíteni a kapcsolatom, így őt "választottam". Nem kell vele konkrétan beszélj a gondjaidról, bár ha tudsz az még szuperebb, de én pl egyáltalán nem mondtam ezt a tesómnak. Egyszerűen csak többször beszélgetünk, én is jobban figyelek rá, ő is rám, ezalatt a kis idő alatt rengeteg dolgot felismertem benne, rengeteg belsős poénunk született, és egyszerűen imádok már a társaságában lenni. Emellett én pl voltam nyári diákmunkán, ott meg nem volt sok időm picsogni, össze kellett szednem magam, és az is dobott egy kicsit az önbizalmamon, hogy apró sikerélményeket értem el. És ezek után kezdtem el a legnehezebb részét, amihez tényleg akaraterő kell. Hajlamos voltam sokat szidni magam, sokat hibáztatni, és ezeket a rossz dolgokat, amiket magamra mondtam elkezdtem kizárni az életemből. Elkezdtem reális képre cserélni őket. Nem mondom hogy nem nehéz, mert ha az ember el van keseredve, akkor tényleg az, de ha elkezdesz magadnak eleinte csak napi néhány percben pozitív dolgokat mondani, és meg tudod állni, hogy ne szidd magad, irtó nagy változást lehet elérni. Persze csak ha el is hiszed. Mert teljesen más érzés úgy kimenni az utcára, hogy engem mindenki utál, vagy csúnya vagyok, buta vagyok, mint úgy, hogy elég jó vagyok, nem vagyok tökéletes, de senki sem az és ismerem a hibáimat, dolgozom rajtuk, tisztában vagyok az erényeimmel, tudom, hogy boldoggá tudom tenni a körülöttem lévő embereket,stb. Ez nem egoizmus, egyszerűen azt az alap önbizalmat kell felépíteni, ami mindenki másban benne van.

Elég hosszú lett ez a válasz és még ígysem fért bele minden, de nagyvonalakban nekem így sikerült kijönnöm ebből. De ha bármi kérdésed van, nyugodtan írj privátban és kifejtem a véleményem. Meg persze bárki más is kérdezhet, nagyon szívesen segítek :)