Jó képességű srác vagyok, de nincs konkrét célom. Mit kezdjek magammal?

Még pár dolog:

1. Amikor sikeres embereket, vagy korombelieket látok, akkor mindig riválisként tekintek rájuk. Ugyanis mindig határozottan úgy érzem, hogy ez ÉN IS LEHETNÉK. Hogy ezek a képességek bennem is megvannak, csak rájuk rakódott valami. Én is tudnék zenélni, színészkedni, én is lehetnék társasági showman, nekem is lehetne csajom - valamikor ösztönösen tudtam, hogy kell velük bánni. Aztán az volt az érzésem, hogy lemaradok valamiről, hogy mindenki tudja hirtelen, hogy kell öltözködni, hogy kell flörtölni stb. és én már ebben nem vagyok benne.

A másik. Amikor látok valakiket bulizni, látom, hogy társaságok eljárnak helyekre, látom, hogy valaki hétvégi balatoni házba bulit szervez nyáron, látom, hogy emberek zenélnek, adják magukat, zselézik a hajukat, vicces/megbotránkoztató dolgokat írnak ki a fb-os üzenőfalukra, flörtölnek, játszanak, táncolnak, extrém sportokba kezdenek - nos, mindig keserű irigységgel nézem őket és inkább elfordítom a fejem, mert mindig ugyanaz jut eszembe: NEKEM EZT NEM SZABAD. Hogy nekik lehet ilyet, de nekem nem. Mert én kicsi vagyok, én ehhez túl rendes vagyok, én nekem ezt senki nem engedte meg, és leginkább: hogy engem ezért hülyének néznének. Hogy ez nem én vagyok. Az a tévképzet van bennem, hogy ha én bármelyiket csinálnám, akkor hirtelen mindenki engem nézne és rajtam röhögne, hogy én ezekben milyen béna vagyok. Mint a filmekben, amikor vannak ezek az eltúlzott jelenetek, hogy a főhős valamit halkan kiejt a száján amit nem kéne, és a kocsmában hirtelen minden zene elhallgat, mindenki abbahagyja a beszélgetést és mindenki hirtelen kerek szemekkel figyeli a főhőst. Na, pontosan ezt érzem. Egyrészt én akarok ezekben a dolgokban a legjobb lenni, meg akarom mutatni magam, másrészt félek megmutatni magam. Mint amikor a macska megégeti a pofáját, ha túl közel tartja a tűzhöz, és legközelebb már nem tartja oda. De én mindig, mindenben megégettem.

Állandóan az áradt felém mindenhonnan, hogy én milyen kicsi vagyok, hogy én milyen kis idegesítő vagyok, hogy fogjam már be, hogy milyen bénán öltözködöm, hogy lejárt zenéket hallgatok, hogy ciki dolgaim vannak, hogy ilyen frizurával meg ruhákkal, de főleg ilyen béna stílussal sose lesz csajom. Mindenki ezt közvetítette felém gesztusokkal, beszéddel.

Ennek pedig az lett az eredménye, hogy felvettem a dacos kamasz "hát jó! Akkor én maradok az utolsó, aki nem adja be a derekát, én nem fogok drogozni-cigizni-bulizni!", egyszemélyes harcos-szerepét, hadat üzentem az egész világnak, megutáltam mindent és mindenkit, bezárkóztam a szobámba, a kudarcaimat és az engem ért kritikákat átfordítottam afelett érzett büszkeségbe, hogy én különb vagyok. Vagyis a lenézésre úgy reagáltam, hogy kiszálltam a játékból, aktív játékosból passzív szemlélővé váltam (ez

ellen tiltakozik a személyiségem üvöltve) és a fejembe vettem, hogy azért van ez, mert én meg nem értett zseni vagyok. Racionalizáltam a kiközösítést.

(Normális, hogy ezeket így leírom? Nem magam ellen teszek ezzel?)

Most meg itt vagyok, egyetemen és semmi nem érdekel.

Nyelvszakon tanulok.

Több értelmes választ és kevesebb marhaságot akarok.