Hogy kell ezt értelmezni? Milyen a hangulata? Mi a belső nézőpont? És a természeti képek fontossága mi?

A hangulat elmélkedő, pesszimista töltetű főként, az elvágyódás ami dominál. Az ember keresi a szabadságát, keresi a természet közelségét, amelyben megtalálhatja önmagát. Annyira vágyik a boldogságra, hogy feladná önnön személyiségét is. A hatalmas, kéklő hegyek magasságából, az erdő végtelen sűrűjén át szűkül a kép, egészen a patakban eltűnő apró buborékokig. Oly mulandó és törékeny az ember élete, mint a patak felszínén létrejövő haboké. Persze a dinamikus gondolatsor végén rádöbben, hogy nem adhatja fel magát teljesen, mert akkor megszűnne embernek lenni, ami késztette a boldogság keresésére. Paradoxon-csapdába kerül az egyén, az okozat semmissé tenné az okot. Önmagát vádolja az író, pontosabban a szívét, emberi mivoltát, amiért képtelen boldogságra lelni. Az utolsó mondatban a "ki" szócska utal egy másik emberi lényre, valakire aki talán feloldozást jelenthet számára. Alapvetően kilátástalanságot sugall a zárómondat, bizonytalanságot, meddig kell még várni ahhoz, hogy jöjjön valaki aki képes megváltást hozni a sok kétely után?

Szerintem ez valami szerelmes írás lehet, de nem az a konkrétan egy személyre fókuszáló, hanem csak a "legyen már valaki" stílus. Igazából súlyos magány lengi körül az egészet.

"ha mindezeket megtenném is magamnak, híja volna boldogságomnak"

Vagy épp nem az a probléma forrása, hogy paradoxon, hanem a szerelem így is hiányzik a teljes képből. Mondjuk ezt ebből a pár sorból nem tudnám megállapítani, gondolom ez egy nagyobb műnek a része. Márpedig kiragadni így ezt a részletet a kontextusból, eléggé megnehezíti az értelmezését.