Az univerzumunk valóságos?

Nem lehet eldönteni.

Épp ezért ez nem tudományos kérdés.

Ezért viszont nincs értelme ezzel foglalkozni.

Filozófiai oldalról megközelítve előbb azt kellene meghatározni, hogy mit jelent az, hogy valóságos, illetve az, hogy létezik. Erre nem vállalkoznék, mert a filozófia egyik ága kvázi csak ezzel foglalkozik, és könyvszekrényeket lehet megtölteni különböző megközelítésekkel, eszmefuttatásokkal.

A természettudományok leegyszerűsítik a kérdést arra, hogy valós az, ami érzékszervekkel közvetlenül vagy közvetve – pl. kölcsönhatások által – megfigyelhető. Vannak még egyéb kritériumok is, pl. hogy a megfigyelő szándékától, személyétől függetlenül minden megfigyelő ugyanazt érzékelje. A természettudományban valós az, amit a racionálisan gondolkodók túlnyomó többsége valósnak fogad el. Illetve a természettudományok nem is annyira a világgal, hanem a világ jelenségeinek – tulajdonságok, folyamatok – az összefüggéseit igyekszik feltárni.

~ ~ ~

> valóságos-e ez amiben élünk vagy egy szimuláció csupán

Ez eléggé régi gondolat, csak régen szimuláció helyett pl. álom volt, vagy a képzelet által kreált valóság. Például ott a szolipszizmus, miszerint csak te magad vagy, rajtad kívül minden más csak a tudatod terméke. Beleértve ebbe az érzékszerveidből érkező ingereket, így közvetett módon mondjuk a műszerekről leolvasható adatokat is.

> EL LEHET E DÖNTENI TUDOMÁNYOS KÍSÉRLETTEL?

Off: A csupa nagybetűs írás kiabálásnak hat, ami indokolatlan és szükségtelen. Sokan azért használják, hogy kiemeljék, felhívják a figyelmet arra, ami csupa nagybetűvel van írva. De a hatás inkább fordított szokott lenni, a csupa nagybetűs írást az ember hajlamos inkább átugrani, ignorálni, mert nehezebben olvasható. Érdemes kerülni, leszokni a használatáról.

On: Ugye a természettudományok kvázi egy modellt alkotnak a világ működéséről. Pl. az F=m*a egy összefüggést teremt az erő, a tömeg és a gyorsulás között adott helyzetben. A modell, meg úgy a tudomány azért is hasznos, mert ezt a modellt lehet előrejelzésre használni. Meg tudom mondani – ki tudom számolni –, hogy mekkora erő fog hatni mondjuk a híd lábára már a tervezés során, anélkül, hogy ténylegesen meg kellene építenem a hidat és konstatálnom kellene, hogy „jé, hát ez összeomlik”.

Ahhoz, hogy kísérlettel el lehessen dönteni azt, hogy a világ szimuláció-e (esetleg álom, képzelet, illúzió), ahhoz kellene valami olyan következmény, ami mást mond akkor, ha a világ szimulált és mást, ha valós. Ha van ilyen, akkor kísérlettel el lehet dönteni, hogy melyik modell vág össze azzal, amit a tényleges megfigyelések, mérések mutatnak…

Csakhogy a szimulációnak nincs ilyen következménye. Bármilyen összefüggést is találunk a világ jelenségeinek összefüggéseiben, az ugyanúgy lehet természeti törvény is, meg lehet a szimuláció, illetve az algoritmusok ilyen-olyan tulajdonságának a jellegzetessége esetleg hibája is. Sem egy algoritmussal, sem a természeti törvényekkel szemben nincs olyan kritérium vagy korlát, ami ne férhetne bele. Nincs olyan objektív szempont, ami alapján azt mondhatnánk, hogy „ilyen jellegű természeti törvény nem létezhet”, illetve „ilyen jellegű algoritmus nem létezhet”.

~ ~ ~

Persze ettől még lehet azért bizonyos észrevételeket tenni. Pl. számos olyan fizikai jelenség van, aminek a matematikája olyan, hogy nem lehet véges lépésben valamilyen zárt matematikai képlettel leírni az adott jelenséget tetszőleges pontossággal. Pl. ott a háromtest-probléma. A dolog egyszerű, van három objektum – pl. három égitest, pl. a Nap–Föld–Hold vagy egy három csillagból álló rendszer –, amik között vonzóerő van – gravitáció –, ki kellene számolni, hogy t idő eltelte után hol lesz, milyen sebességű lesz a három objektum. Speciális esetekre vannak megoldások, de bizonyított, hogy ennek az általános leírására nincs zárt, analitikus formula. Közelítő számításokat – szimulációkat – lehet végezni, a legtöbb esetben ez a szükséges pontossággal meg fogja adni az eredményt, de speciális esetben ez sem feltétlenül vezet kielégítő eredményre.

Ha a szimuláció matematikája a miénkre hasonlít, akkor ott is csak nagyon hosszú, számítási kapacitás igénye számítások után jönne ki egy közelítő eredmény, de ha mi elérjük a számítások ezen mélységét, akkor eltűnne a különbség a számítás és a valóság között, kvázi meg tudnánk mérni a világunkat szimuláció algoritmus működésének mélységét. Ilyenre sajátosságra eddig nem akadtunk, pedig nem csak a háromtest-probléma az, ami ilyen sajátos matematikai szempontból.

Lehet persze azt mondani, hogy a szimulálást futtató világban más a matematika, mint a mi világunkat szimuláló szimuláció matematikája. Csakhogy a szimulációnak célja van, a szimuláció tulajdonképpen egy komplex számítási módszer, a szimuláció célja az, hogy megtudjuk, hogy milyen következménye, eredménye lenne egy adott rendszer működésének. Mi is azt csináljuk, hogy mikor szimulációt futtatunk, akkor igyekszünk a mi matematikai, fizikai összefüggéseinket minél pontosabban átültetni a szimulációba. Akkor folyamodunk más matematikához, ha muszáj, mondjuk egyszerűsíteni kell, mert a valós folyamatokat nem, vagy nehezen lehetne szimulálni. Oké, erre még lehet azt mondani, hogy a szimuláció célja akár lehetne az is, hogy kiderítse, hogy milyen lenne a világ, ha abban más matematikai összefüggések lennének.

~ ~ ~

Viszont – ahogy írtam – a szimulációnak célja van. Azért futtatunk szimulációt mert valamit meg akarunk tudni a szimuláció eredményéből. Továbbá a szimulációt futtató rendszer szükségszerűen komplexebb, nagyobb kell, hogy legyen, mint az, amit szimulál. Hiszen a szimulált rendszer minden objektumát, annak minden tulajdonságát valaminek reprezentálnia kell a szimulációban is, plusz még magának a szimulációt futtató szoftvert is magában kell hordoznia. A világegyetem nagyon nagy és az alkotóelemei nagyon kicsik ahhoz, hogy úgy érezzem, szükség van ilyen széles méretskálákhoz. Persze ez egy érzet, amit meghatároz a saját korlátosságom.

Mindenesetre egy értelmes lény egy értelmes szimulációban egyszerűsít, olyan tényezőket, amik a vizsgálat szempontjából nem lényegesek, azokat vagy egyszerűbben valósít meg, vagy éppenséggel elhagy. Ha pl. a szimulációm célja az, hogy kiderítsem, mennyi energiát termel egy napelem, akkor pl. időjárási szempontokat érdemes lehet figyelembe vennem. Felhős időben nyilván nem fog annyi energiát termelni a napelem. De még a hóvastagságot is figyelembe kell vennem, mert lehet havas a napelem felülete. Azt azért érzem, hogy annak csekély relevanciája van, hogy a rózsabokor virága sárga vagy vörös lesz-e. Maximum valamiféle átlagos környezeti visszatükröződést esetleg beleteszek a szimulációban, nem fogom a teljes öröklődési módokat beleprogramozni a szimulációmban. De hogy az óceánok mélyén élő bükklebakk hal hány ikrát rak évente, azt nyilván nem veszem bele a szimulációba, mert a vizsgálat szempontjából borítékolhatóan semmiféle relevanciája nem lesz, a szimulációm legfeljebb az óceánt, mint vizet fogja tartalmazni, a benne levő halak elhagyása a szimulációból észszerű, célszerű, sőt szükségszerű elhanyagolás lesz.

A kérdés, hogy ha mi szimulációban élünk, mi a szimuláció célja. Merthogy vannak olyan létező folyamatok, amik egymásra nüansznyi, lényegtelen hatással vannak. Ha az univerzum egésze a vizsgálat tárgya, akkor jelentéktelen, hogy Alsódebrőn növekszik-e a talajvíz nitráttartalma, vagy hogy Beethoven elkezdte-e megírni a X. szimfóniát vagy sem, ennek semmiféle kihatása nem lesz az univerzum egészét meghatározó folyamatokra. Ha viszont a fókusz valahol a földön történteken van, akkor meg semmiféle jelentősége nem lesz a Föld sorsának alakulásában, hogy pl. az univerzum tágulása gyorsul-e vagy sem, vagy hogy egy 500 fényévre lévő csillag körül keringő bolygónak van-e valamiféle légköre vagy sem.

Viszont mi azt látjuk, hogy a világ egymástól nagyon távol álló, egymástól nagyon nem függő folyamatai egyformán túlságosan bonyolultak, az egyik a másik szempontjából nem pusztán bonyolult, hanem szükségtelen mértékben bonyolult. Lehet, hogy az én képzelőerőm korlátos, de nem látom azt a vizsgálódási szempontot, azt a kikalkulálandó valamit, amiben a világ összes általunk ismert folyamatának olyan komplexitásúnak kellene lennie, mint amilyennek látjuk. Ilyen megfontolásból az, hogy szimulációban élnénk, annak nullához konvergáló valószínűséget adnék.

~ ~ ~

És amúgy a kérdés lényegtelen is. Az általunk ismert világ működésének vannak szabályai. Hogy most ezek valójában természeti törvények-e, vagy valami szuperintelligens lény által írt szimuláció szabályai-e, attól még ugyanúgy kényszerítő erejűek. Mert lehet, hogy az étel szimulált, ahogy az éhséged is, de még ha ezt sikerülne is valamilyen – általunk nem ismert – módszerrel bizonyítanod is, attól még az éhségérzeted megmarad, és azt étellel fogod tudni megszüntetni, akár szimulált az az étel, akár valóságos. De nem csak a hétköznapi életedre igaz ez, hanem a tudományra is. Hogy most a bolygók mozgását egy természeti törvény vagy egy algoritmus határozza-e meg, attól még a mozgást leíró összefüggések ugyanazok lesznek, nem lesz könnyebb mód változtatni rajtuk.

Ha nem tudunk a világ működésében különbséget találni a szimulált vagy a valós volta között, akkor nincs különbség, lényegileg az egyik a másikkal ekvivalens.

Ezt inkább úgy kéne mondani, hogy a lehetséges magyarázatok közül mindig az egyszerűbbet célszerű választani.

De az nem lehetséges, ami nem magyaráz jól!