Honnan ered a tiszafa elnevezés?

A tiszafa maradványfaj és a nyitvatermők osztályába tartozik, nem fenyőféle, a Tiszafa-félék családjába tartozik. Virágkorát a harmadidőszakban élte. Mára megfogyatkozott a száma, ritka és csak szétszórtan él. Kétlaki növény, magassága eléri a 28-30 métert. Törzse többnyire vastag, alacsony, a fiatal egyedek kérge sima barnásvörös, az idősebb egyedeké repedezett, szürkésbarna.

Nagyon lassan nő, évente csak 2-3 centimétert. Tíz évesen, még a legkedvezőbb feltételek mellett is, nem magasabbak 1 méternél. A törzs átlagos átmérője 65-70 cm, az idősebb példányoké sem több 140 centiméternél. Ez a vastagság több évszázad növekedésének az eredménye, és a lassú fejlődésnek köszönhetően a fája nagyon kemény, de ellenálló és rugalmas.

A törzsből már a talajhoz közel kinőnek az oldalhajtások, koronája sűrű, ágai vékonyak, az árnyékot jól tűri. Tűlevelei puhák és laposak, felül sötétzöldek, alul világoszöldek. Külön-külön nőnek a termő és a porzó virágok. A beérett, barna magokat piros, édeskéz ízű, nyitott mag-köpenyű álbogyó veszi körül. Az ehető piros termésen kívül az egész növény mérgező alkaloidákat tartalmaz. Nem ajánlatos édes, nedvdús termését sem fogyasztani, mivel a benne lévő mag szétharapása mérgezést okozhat.

A nemzetség nyolc faja a tiszafafélék családjába tartozik, és főleg az északi féltekén élnek. Nálunk csak egyetlen faj, a közönséges tiszafa, tiszafenyő - Taxus baccata - él. Kedveli az árnyékos hegyoldalakat, a magas páratartalmú levegőt, lomb és vegyes erdőket és a mészköves talajokat.

Az őshonos Közönséges tiszafát Európa népei a következő néven illetik: Eibe, Taxus - német, Yew – angol, Tasso - olasz, If - francia, Ibe, Yali - svájc, Tissz – orosz. A magyar neve feltehetően szláv eredetű , ez az orosz névből is látható. Tehát a mai álláspont szerint nincs összefüggés a Tisza folyó és a tiszafa elnevezésé között.

Normandiában több mint 2000 éves egyedek élnek, Szlovákiában ismertek 600 éves tiszafát.

A Kaukázusokon túli területeken 30 méter magas, 4000 éves tiszafák is élnek. A világ egyik legszebb tiszafaligete Grúzia keleti részén található. Az itt növő fák többsége 400-600 éves és több mint 24 méter magas. Európa egyik legnagyobb tiszafa rezervátuma Lengyelországban van. Közép-Európa legöregebb tiszafája Csehországban található.

A múltban a tiszafa gazdaságilag jelentős fa volt, jól ellenállt a farontó kártevőknek. Rugalmassága és keménysége miatt a bognárok leggyakrabban használt fája volt. Ezért a tiszafák erdőállománya már a középkorban jelentősen megfogyatkozott. A legértékesebb a 250 éves, és az ennél idősebb fa, mivel a törzs középső része nem korhad el. A tiszafából készült oszlopokat örök életűeknek nevezik. Ha a fa sokáig vízben van, vöröseslilára színeződik, majd teljesen megfeketedik, és így az értékes ébenfára hasonlít.

A kelták a tiszafa magjából készült méregben mártották meg nyílvesszőiket. Szinte minden európai országban a halállal rokonítják a tiszafát, sok régi temetőben találkozhatunk szép példányával. Írországban a tiszafát a bor koporsójának nevezik, mivel ebből készülnek a boroshordók. A tiszafa nemcsak a halál, hanem a regeneráció, az újjászületés fája is. Ha a fő törzs öreg és pusztulásnak indul, a gyökérzetből új fák nőnek ki.