A komplex rendszerek tudományban mostanában sokan mondogatják, hogy az ún. emergent property-t, azaz hogy a rendszer több, mint a részek összessége, és ebben más, mint a hagyományos fizika vagy tudományok. Ez nem baromság?

Nem baromság. Egy rendszer működésének megértéséhez meghatározott ismeretekre van szükség mind a rendszerről, elemeiről, tulajdonságairól, környezeti hatásairól, stb. Természetesen ilyen ismeretek nélkül is lehet olvasni ezekről, de annak szinte biztosan félreértés az eredménye. Ennek pedig az az oka, hogy összetett kérdések olvashatóan rövid leírásához szakzsargonra van szükség, különben közölhetetlenek. A szakzsargonban az egyes kifejezések önmagukban több oldalas tanulmánnyal írhatók csak le szabatosan (és ezt meg is tették korábban). A hozzáértők vagy ismerik a szakzsargont, vagy felismerik, minek kell utánanézni a helyes értelmezéshez. Ugyanakkor e kifejezéseknek hétköznapi jelentésük is van, a hozzá nem értő érdeklődő ezt használja (ezt tudja, mert nincsenek ismeretei arról, hogy ez mást is jelenthet - az egyetemek feladata éppen ennek megtanítása), ami elképesztő félreértésekhez vezet. Jó példa erre itt a fórumon a relativitáselméletről írottak, amelyek olvasásába szegény Einstein biztosan beleőrülne. Pedig nem kétséges a hozzászólók jó szándéka.

Bonyolult fizikai jelenségeket sokféle felfogásban meg lehet közelíteni. A probléma az, hogy nem ismerünk univerzális felfogást, amelyik minden jelenségre megfelelő választ tud adni. Ráadásul a felfogások szemléleti tulajdonságokból alakulnak ki, ezeket az ember nem nagyon tudja levetkőzni. Vagyis a felfogások örökké vitáznak egymással, melyikük jobb, hatékonyabb, általánosabb.

A klasszikus fizika az ok-okozati logikai összefüggések felfogását követi, ezzel szép eredményeket ért el. Ennek egyik lényegi elem az, hogy van egy dolog, amit jól jellemezhetünk, van egy szabály, mechanizmus, amit jól felépítettünk, ezekből pedig levezethető a következmény. A kvantumfizikai ismereteink fejlődésével viszont bekövetkezett az a helyzet, hogy a kiinduló dolgot nem ismerjük elég jól, csak sok mindent róla, hasonlóan a szabályokról, amelyek rá vonatkoznak. Ezért az ok-okozati logika nem tud működni, mert nincs hozzá elegendő adat. Van viszont valószínűség, amelynek az elmélete mostanra eléggé fejlettnek mondható. Ha tehát egy adott folyamatban részt vevő elemek összességét és viselkedését nem egyenként vizsgáljuk (mert ezt nem tudjuk), hanem rendszerként, sztochasztikus viselkedéseket vizsgálunk, ha az egyes elemek működését nem is, a teljes rendszer viselkedését, környezetével való kölcsönhatását mégis jól le tudjuk írni. A kérdés tehát, hogy ezt a módszertant meddig terjeszthetjük ki, például a klasszikus modelleket leírhatjuk-e ezekkel az eszközökkel, és ha igen, mi jön ki. Ha az, hogy így is mindent maradéktalanul és helyesen megmagyarázhatunk, akkor elegendő ez a módszertan a világ leírására. Tehát a világot, egyes vizsgálandó részeit egy komplex rendszerként kezeljük, és annak az eszköztárával vizsgáljuk. Egyes esetekben így jó eredményeket kapunk. Hogy minden esetben-e, ezt még a jövőben kell megválaszolni.

elvi különbség, méghozzá leírás, illetve beavatkozás szempontjából.

amikor pl. a tőzsdét próbálod modellezni, akkor a modelled elemi pl. a cégek, alapok, befektetési bankárok, mert ezeknek a viselkedését tudod leírni. ebből kell egy hálózatot építened ahhoz, hogy modellezni tudjad, mi történik a világpiacon. a beavatkozási szinted is az elemek szintje, adókat, támogatásokat stb. tudsz változtatni, de magát a rendszer nem tudod befolyásolni.

ezzel szemben pl. a víz esetén modellezés szintje nem az egyedi molekulák viselkedése (a klasszikus fizika nem is foglalkozik velük, ha már előjönnek molekula szintű események pl. egy akkora vákuumban, ahol a szabad út nagyobb, mint a vákuumtartály kiterjedése, akkor meg is fekszenek az egyenletek), hanem maga a rendszer. a beavatkozási szint is rendszerszintű, mert nem egy-egy molekulát piszkálsz, hanem pl. kiborítod a pohár vizet.

Nem az a különbség, hogy a rendszer elemeiből, tulajdonságaiból többet, vagy kevesebbet ismerünk-e meg.

Arról van szó, hogy a klasszikus fizika kifejlesztett egy módszertant, ami kiválóan használható. Egy bizonyos összetettség után azonban nincs elegendő információ a módszertan használatához. Ha nem találunk ki egy másik módszertant, akkor az a feladat, hogy igyekezzünk megtudni a további információkat, és majd használható lesz a módszertan. Mivel ez egyre nagyobb nehézségekbe ütközött, új elveken elgondolkodva rájöttek, hogy nagyon bonyolult rendszerekre van sokkal használhatóbb másik módszertan is. Annak az a lényege, hogy nagyon összetett rendszerek fő tulajdonságai és viselkedése nemcsak a részeinek kölcsönhatásai összességeként kezelhető, hanem a matematika új eszközeivel is, csak ehhez a rendszernek másfajta összetevőit kell tekinteni.

Vagyis ezzel az eszköztárral megismerhetjük nagyon összetett rendszerek olyan tulajdonságait is, amelyet a hagyományos eszköztárral már nem, vagy sok nagyságrenddel nagyobb ráfordítással kapnánk meg.