Mikor/mennyi idő után szeretted meg a kutyádat? Változhatok?
Másfél hónapja hoztuk haza menhelyről életünk első kutyáját. Járunk vele trénerhez, gyakoroljuk amiket mond, mutat. Már szobatiszta (2 éves), tudja az ült, nagyjából mindig megáll magától az út szélén, apámnál a marad is beválik, olykor a feksziket is megcsinálja, de az még eléggé gyászos. Nem ugatós, se itthon, se kint, csak néha szalad ki belőle. Jókedélyű, játékos kutya. Most már nyugodtabb annál, mint amilyen volt akkor, amikor elhoztuk.
A probléma az, hogy kedvelem, de nem szeretem. Megadok neki mindent, de csak tehernek érzem az egészet, a koránkelést, a sétákat, amik vagy nyugodtan vagy apokaliptikusan telnek. Mintha áldozat lenne, pedig én vállaltam, és azt is tudtam, hogy mit. Nem ért semmi váratlanul, utánanéztünk mielőtt hazahoztuk, kértünk tanácsokat.
Anno kisgyerekként, amikor apám macskával várt otthon, mert tudta, nagyon szeretnék kisállatot, örültem neki, próbálkoztam is nála, de mint most a kutyát, a macskát is rövidesen utáltam, mert apámat jobban szereti, rám meg fújt, karmolt. Csak ahhoz kellett négy hónap és ezer agybaj, mire megsimogathattam. Végül össze lettünk nőve, együtt aludtunk, amikor kintről hívtam, azonnal jött, és még sorolhatnám. A macskával együtt voltunk egy család, a macskával "mi" voltunk, ketten, egy kis csapat (én voltam vele a legtöbbet).
Apám nevetve mondta, hogy ugyanúgy néz ki, mint a macskával a kezdet, aztán végül mi lett.
Na de itt a helyzet nem ugyanaz. A kutya követ engem, apámat nem, reggel vagy az ágyán (ami az ágyam mellett van) vagy az ágyam végén alszik. Rám csak annyira hallgat, hogy ül, illetve néha mancsmosáskor az ajtónál arra, hogy befelé. Egyszer imádom, máskor, amikor ezredjére mondom, hogy nem, amikor ugrál, amikor szét akarja tépni a párnámat, cipőt, akkor úgy érzem, leszedném a fejét és elgurítanám messzire. Illetve azt is, hogy nekem holtan jobb lenne. Akármennyire is elegem szokott lenni belőle, ha valaki rátámadna, veszélyben lenne bármilyen módon, megvédeném, akár az életem árán is, és amikor átfut az agyamon, hogy vissza a menhelyre, átjárja a fejemet, hogy semmiképpen, mert az én kutyám, mert nem akarom ott látni, mert nem akarom más gondjaira bízni, ő az enyém, és ha a világ összes kincsét kínálnák érte se adnám oda.
Óvodás korom óta kutyáért könyörögtem, szinte szívecskék folytak belőlem a kutyák láttán, az engedelmes varázs csodája előtt, nem tudván, mennyi munka és türelem van mögötte. Mondják, hogy első látásra szerelem, mindenhol ezt olvastam. Én meg nem éreztem semmit, csak félelmet, aggodalmat, hogy milyen gazda leszek. A hazaút során, amikor elhoztuk, és értetlenül nézett, mi történik, bár akkor sem éreztem semmit, illetve egy kis örömöt, hogy új élete lesz szegénynek, magamhoz szorítottam, azt hiszem, kellett akkor neki. A macskámnak, amikor meghalt, a teste nem hűlt ki, és bár még ezer szemet növesztettem, hogy azokat is kisírjam, megígértem neki, hogy ahogy ő hozzánk került az utcáról, és boldog életet élt nálunk, sok örömet okozva neki, és ő is nekünk, úgy ezt egy másik állatnak is megadom/megadjuk. Mindig a szívemben fog élni, így a gyász valamelyest nálam örök, másrészt rövid, mert nekem kellett minden ami az övé volt kidobnom, elajándékoznom, az üvegről lemosni a mancsnyomait.
Nevelem a kutyát, a kutyámat, úgyis, hogy nem engem tekint "falkavezérnek". Egyszerűen kezdek lemerülni, amihez nem segít hozzá vizsgám, ami év végén lesz. De a kutya semmiről nem tehet. Apám csak volt, ő javasolt, nekem kellett választanom. Mondta, hogy jó alap, és azt mondta, a kutya választ. És mivel sajátosan oda-vissza van értem, tényleg mindig mellettem van, el is hiszem... bár nem értem, hogy képes a kutya meglátva valakit rögtön kiválasztani magának. Így ő lett, bíztam abban, hogy idővel megszeretem, ahogy a macskával is történt. Mellesleg vagy nem mellesleg, másik menhely oldalán nézegettem kutyákat, ott találtam is kettőt, akikbe szinte beleszerettem kép alapján, mint apám a mostani kutyáéba. Nos, az a menhely messze van tőlünk, naponta azt hiszem 1 és fél órára vannak nyitva, abból az utolsó 30 percben már nem lehet örökbefogadni, így az a hely kiesett ahogy van. Aztán mentünk a Rex kutyaotthonhoz, kiválasztva a mostani kutyánkat.
Az esti sétánál, amikor megint ugrálni kezdett, elbőgtem magam. Jó gazdi akarok lenni, szeretném szeretni, szeretném az egész kutyát szépnek látni, nem csak a pofiját cukinak.
Ez változhat? Kétségbe vagyok esve. Pedig alapjáraton türelmes, odaadó vagyok, az állatokat is szeretem, még a csigákat is arrébb teszem a járdán, ha úgy van, hogy simán rálépnek. Ezért is fáj ez nekem nagyon. :(
válasza:
válasza: válasza:Másfél éves kutyát sózott rám az unokatesóm 6 hónapra, mert ő kiköltözött külföldre, és nem tudta (nem akarta) rögtön vinni a kutyáját. Azt beszéltük meg, hogy vigyázok rá, de ha beleszeretek, akkor nálam marad és nincs hiszti. 1 hónap után még alig vártam, hogy leteljen az a fél év. A többire nem emlékszem pontosan mikor történt, de már a hatodik hónap előtt jóval mondtam neki, hogy bizony nem leszek képes lemondani a kutyáról, összenőttünk. Szerencsére nem volt harag, mert ő még addigra sem rendezte úgy a lakhatását, hogy vihette volna a négylábút...
Na de én nem gyászoltam éppen, főleg nem egy macskát. A világ egyik legostobább ötlete szomorúságot élőlénnyel “gyógyítani”.
válasza:Én magamnak vettem kutyát, mindennek utánanéztem, gondosan kiválasztottam a számomra tökéletes fajtát. Nem is első kutya volt. Ilyen kutyát képzeltem magam mellé mindig (itt a jellemére gondolok).
8 hetesen hoztuk el.
Borzasztó volt az eleje. Egyszer olyan mélypontra kerültem vele, hogy sírtam és nyúltam a telefonért, hogy hívom a tenyésztőt, majd visszaveszi.
De persze nem tettem meg. És milyen jól tettem.
Ma már el sem lehet minket vágni, állandóan együtt vagyunk, imádom, a világ legjobb kutyájaként definiálom. Minden tulajdonságát szeretem, a rosszakat meg egyenesen imádom.
Sorra nyeri nekem a versenyeket, olyan kapcsolat lett köztünk, amit a kutyás filmekben láttam csak előtte.
Számomra Ő a nagybetűs KUTYA.
Nagyon értékes, a kezdeti mélypont meg pláne, mert ez mutatta meg, hogy nem mindif indulnak tökéletesen a dolgok, de kisülhetnek belőle varázslatos pillanatok.
Ne add fel, adj időt magadnak. És próbáld pozitívna szemlélni a dolgokat. Tudom, klisé, meg nem ilyen egyszerű megvalósítani, de fejben dől el.
Sok sikert, biztos vagyok benne, hogy össze fogtok szokni.
válasza:Én kiskutyát kaptam, nem is tudtam róla, bár régóta vágytam rá. Az első jó félévben több gond volt vele, mint öröm. Szétrágott mindent, bútorokat, szőnyeget, könyveket, újságot, párnát, cipőket. Minden hazaérkezés 1/2 óra takarítással kezdődött. Állandóan szét volt harapva, karmolva kezem, lábam. Utálta a pórázt, minden séta kínszenvedés volt.
Aztán kezdett megkomolyodni, és minden a helyére került. Aztán 11 év eltelt, és nekem kellett dönteni, hosszú kezelések után, de el kellett altatni. Nekem azóta sincs kutyám.
Talán neked túl korán jött a cica után, és nyilván nem is hasonlít a viselkedésük. Ő hiába szeret téged, te még nem tudsz kutyául. Szerintem fogod még őt mindennél jobban szeretni!
válasza:Fennel: Kutyapszichologia
Etologian alapszik. A sorrendiseg szabalyait irja le. Mukodik. 10 eve alkalmazom ivaros dominans nagytestu fiu kutyaknal.
válasza:Kapaszkodj meg, mert olyat mondok, amit ritkán mond ki ember, pedig igaz: az ember még a tulajdon édesgyermekével is ezt érzi eleinte... sír, idegen, fáradt vagy, nem tudod kezelni, közben csalódott vagy mert nincs az a tomboló imádat amit elvárnak tőled és magadat hibáztatod érte.. aztán összeszoktok és megtörik a jég, de addig olyan érzelmi hullámvasút van... te csak próbálj mindig kiegyensúlyozott maradni, de főleg türelmes. És ne feledd, ha bármi probléma van, a tanítási módszered a hibás, nem a kutyád. De ha megtanultad őt kezelni, akkor a világ legbizalomépítőbb dolga lesz a közös séta, kirándulás.
Emlékszem, mikor egyszer már órák óta kirándultunk, nagyon fáradt voltam, és egy lépcsősorhoz értünk. Megálltam gondolkodni hogy felmenjünk még, vagy innen forduljunk vissza. A kutyám meg félreértette a megtorpanásomat, felment 2-3 lépcsőfokot, majd visszajött, megbökte az orrával a lábamat, aztán megismételte... akkor kezdtem el hahotázni, mikor rájöttem, hogy ő most épp “megtanít” engem, hogyan kell lépcsőzni. Vagy amikor úszni tanítottam, és eleinte mindig kivittem őt a vízből, mondván túl fáradt lesz és akkor elmerül. Ő meg tiltakozott, mert élvezte a vizet. Aztán egyszer úszás közben érzek valami fájdalmat... hát ez a kis hülye tényleg elfáradt, és mint egy kismajom az anyjára, felkapaszkodott a combomon át a hátamra, és ott elterülve pihente ki magát... vannak még ilyen szívfájdítóan kedves közös pillanataink, de az biztos, hogy egyik sem az első 1-2 hónapból... idő kell mindenhez, még a kutya-gazda kapcsolathoz is. Türelem, ki fog alakulni köztetek is.
válasza:Gondolom lebegett a rózsaszín köd a szemed előtt és most, hogy ténylegesen szembesültél a problémákkal, máris lelohadt a kezdeti lelkesedés. Ez tipikus. Sokan egyszerűen nem hiszik el, hogy mennyi gond van egy kutyával és hogy a nevelése nem egyik napról a másikra történik. Bebeszélik maguknak, hogy neki ez nem gond, meg az övé nem olyan lesz, az majd két szóból megtanul mindent stb., csak legyen egy kutyája.
Kérdező, eleve irreális dolgokat vársz el. 1,5 hónap az semmi. A kutya épphogy csak megszokta az új helyét, nem hogy komolyabb kötelék alakulhatott volna ki közted és közte. Ráadásul jó lenne realizálni a kutya felé támasztott elvárásaidat. Először is fogad el, hogy mire a kutyából "álom kutya" lesz, addigra hónapok, de lehet, hogy egy év is el fog telni. Nincs született "jó" kutya, mindegyiket nevelni kell, ahhoz hogy a te szabályaidat betartsa és harmonikusan tudjatok együtt élni. A neveléshez pedig türelem és idő kell, mert lehet százszor is rá kell szólnod és rengeteget foglalkozni vele ahhoz, hogy a kutya pl. ne rágjon meg valamit, ne ugorjon rád, ne egye le a kaját az asztalról, ne rohanjon el stb.
Mennyi idő után szerettem meg? Attól függ, hogy mit értesz ez alatt. Ha mondjuk azt az időt nézem, amikor már nem adtam volna oda bármennyire rossz is, kb. fél év. De, ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok rá mérges, ha valamit rosszalkodik.
válasza: válasza:Én 8 hetesen hoztam el a kis bolyhos kölyök kutyám. Első perctől majom szeretettel imádtam, pedig ő is okozott problémát bőven. Amikor elmentem megnézni a kölyköket pl ő volt az amelyik pont leszxrta, hogy ott vagyok. Az első pár hónapban olyan volt, mintha egy idegennek tekintett volna, miközben éjjel nappal vele voltam.
Amikor eleinte rosszaságot csinált én meg megszidtam, fapofával rám se nézett, mintha nem is hozzá beszélnék/őt "bökdösném" csinálta tovább a hülyeségeit. Nagyon sokat mondtam, hogy "szerencséd, hogy ilyen aranyos vagy".
Mindig is lusta, sokáig alvó voltam. De hozzá felkellett kelni levinni. Az első hónapban nem is tudtam rávenni magam, hagytam, hogy bent pisiljen éjjel. Jó pár hónapba beletelt, mire már nem volt rossz érzésem, hogy megint 5 kor kell lemennem ahelyett, hogy 9ig aludnék(azóta is akkor kel)
Talán most, hogy lassan egy éves lesz kezdem érezni, hogy figyel rám és fontos vagyok neki. Pl elengedtem egy túránál és szebben követett mint amikor pórázon volt. Vagy ma folyton karmolgatta a kezem film nézés közben. Mondom ettél, sétáltunk, játszani nem akarsz, mi van? Hát azt akarta, hogy felvegyem az ölembe és ott feküdhessen
Hiába szerettem amint megláttam, mert annyira imádni való kis pofija van, egy rendes köteléknek idő kell, hogy kialakuljon
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!