Szörnyű ember vagyok ha menhelyre viszem? Hol a határ?

Két kutyával és egy macskával élek, mindenkit az árokpartról szedtem össze.

A körülményekhez tartozik, hogy egyedül élő lány vagyok a húszas éveim közepén.

Nem hiszem, hogy kutyatatásra alkalmas személyiség vagyok (nem egy határozott falkavezér típus), ennek ellenére megláttam ott gubbasztani az út szélén, megsajnáltam, és befogadtam az elsőt, aki már 8 éve velem van.

Chip nem volt benne és nem jelentkezett érte senki.

Tudtam, hogy nem biztos hogy a legalkalmasabb vagyok és hogy mekkora felelősség, így megpróbáltam egy menhelyen keresztül rendes, jobb gazdát találni neki, de segítség helyett csak olyan kommenteket kaptam, hogy "biztos a gyerekét is az út szélén hagyná".

(Ezen a ponton 18 éves voltam, egyedül, és magamat is épp hogy el tudtam tartani)

Mivel csak azért kerestek meg, hogy személyeskedjenek és elhordjanak mindennek, végül nálam maradt.

Előtte féltem is a kutyáktól, de ő szerencsére egyáltalán nem egy agresszív természet, így szépen lassan összeszoktunk, nekem jót tett hogy kevésbé félek a kutyáktól, ő meg jobban bízik az emberekben.

(az első gazdájánál nem lehetett túl jó sorsa, a nyakörvét le kellett vágnom úgy rá volt rozsdásodva és teljes pánikban volt minden hirtelen mozdulattól).

Nem tudom mennyire tart a gazdájának, de megtanultuk egymás határait, megszoktuk egymás rigolyáit, és békében élünk együtt, ennyi idő után meg már nem is adnám senkinek.

Az igazi bonyodalom akkor kezdődött, mikor az akkori párommal aki velem élt, szintén az út széléről befogadtunk egy második kutyát.

A második kutya egy vak, de annál elevenebb és dominánsabb szuka, most kb 6 éves, és 2 éve van velem.

Mint kiderült, neki egy helybéli volt a gazdája, aki annyira foglalkozott vele, hogy 4 év alatt nem tűnt fel neki, hogy amúgy semmit sem lát, és mikor a chip alapján az állatorvos felhívta, közölte hogy köszöni, de már van új kutyája.

Mikor a párommal szakítottunk és kiderült, hogy az új kutya vemhes, az állatorvos pedig pénzbe kerül, rögtön csak az én kutyám lett.

Így most velem él mindkét kutya, és hiába kertes ház, a szomszédos építkezésen évek óta halogatják a kerítés témát, így a házban kell tartanom őket. Két nagyobb-közepes testű, igen leleményes kutyáról van szó, szóval minden nap egy tornádó utáni állapotra jövök haza, de hát én választottam ugye.

Ez így ment is egy darabig, viszont az idősebb kutya egyre idősebb és gyengébb, így egyre több figyelmet kap, például puha helyet a konvektor előtt hogy ne fázzon, a fiatalabb viszont képtelen feldolgozni, hogy nem az övé a világ, és egyre keményebben kezdte befenyíteni a másikat, ami odáig fajult, hogy már egy másodpercre sem merem összeengedni őket, mert a fiatalabb első dolga, hogy ráugrik az öregre, és marcangolni kezdi.

Itt ismét megemlíteném, hogy egy 45 kilós lány vagyok, aki alapvetően fél a kutyáktól.

Nincs sajnos lehetőségem sem kennelt építeni, sem kutyaiskolába járatni,

ez viszont így nem állapot, nem szeretnék ordítani és seprűnyéllel ütni egy kutyát a házamban, hogy ne ölje már meg a másikat.

És nem csak odakap, egyáltalán nem ereszti, alig bírom leszedni róla.

Velem szemben soha nem volt agresszív, de nyilván onnan is fakad a probléma, hogy nincs teljesen tisztázva a fejében hogy ki a falkavezér.

Alapvetően hallgat rám, de ilyen szituációban se kép se hang, olyan mintha minden feszültségét hogy nem ő a főnök a házban az öregen akarna levezetni.

Úgy érzem, ennél dominánsabb nem tudok lenni, a teljes személyiségem nem tudom megváltoztatni a kedvéért, és mellesleg pánikbeteg is vagyok, aminek az ilyen jelenetek, és a teljes tehetetlenség amit érzek az egész helyzetben nem tesz túl jót.

A kérdésem lényege, hogy hol van a határ, meddig kéne felelősnek éreznem magam? Mert úgy gondolom én nem vettem kiskutyát, nem én szaporítom őket, és nem én "felejtettem" őket az út szélén.

Megpróbáltam jobb életet adni nekik, de az új kutyával annyira elfajultak a dogok, hogy ezt a helyzetet már nem tudom kezelni, és senkinek sem jó ez az állapot ami most van.

Értem, hogy felelősséget vállaltam mikor befogadtam őket, de mi mindent kéne feláldoznom az érdekükben? Meddig legyek felelős, mikor a történetben rajtam kívül mindenki egy legyintéssel elintézte, hogy köszöni, de nem kéri? Szörnyű ember vagyok, ha megfogom a fiatalabb kutyát, aki egyébként egy emberekkel kifejezetten barátságos, életerős kutya, és egyszerűen elviszem egy menhelyre?

Abban bízom, lenne esélye gazdát találni, de közben tudom mennyi kedves életerős kutya bízik ebben...

Korábbi tapasztalataim alapján viszont nem tudom rászánni magam egy újabb ilyen gazdikeresős-magyarázkodós körre ahol végighallgatom, hogy mekkora mocsok vagyok.

Hol van a morális határ, tényleg szörnyű ember vagyok, ha a magam mentális állapota és a másik kutya érdekében menhelyre viszem? Vagy az lenne a normális ha az összes pénzem, időm, energiám erre szánnám ha belerokkanok is?

Volt már valaki hasonló helyzetben?