Hol volt az a pont, amikor az elaltatás mellett döntöttél? Mi van akkor, ha ő nem szenved, csak mi?

Sajnos bármilyen nehéz el kell engednetek. Neki már szenvedés, és nektek is az.Az én kutyám fiatalabb volt, de teljesen lebénult, nem birt kimenni, igy fájó szivvel, de elengedtem.

Az én kutyám a végére testileg robbant le, viszont szellemileg teljesen ép volt, ezért is volt rohadt nehéz meghozni a döntést. 15 éves volt. Az egyik hátsó lába elég rossz állapotban volt, epilepsziás volt és daganatos. Kinti kutya volt, a kazánházban volt, de sosem volt magára hagyva. Bébiőrrel figyeltem. A rohamok mindennaposak lettek, éjjel volt, hogy csak 1,5-2 órát aludtam, mert kísérgetni kellett, nem tudott aludni, rohama volt stb. Szólt, ugatott, ha pisilni, kakilni kellett, de ha besikerült a dolog, nem csináltam belőle problémát. Kértem, hogy szóljon, ha elég és menni akar. Nem akartam én dönteni, pláne, hogy szellemileg tényleg nagyon ép volt. Kitartottam, amíg ő kitartott. Utolsó éjjel már nem tudott felkelni és nem hatott az epi gyógyszer. Egész éjjel vele voltam, vártam, hátha reggelre elmúlik a roham. Nem múlt el. Megfogta a pólómat és a szemembe nézett, mélyen, ahogy még soha. Ekkor tudtam, hogy menni akar és el kell engednem. Ő döntött így.

Szia, megosztom veled a történetünk, bár ez kicsit más, hiszen nem volt öreg. Volt egy keverék kutyusunk, borzalmasan szerettük, annó 11 hónaposan mentettük az Illatos útról, aztán 5 évesen láttuk, hogy ödémásodik a nyaka, elvittük állatorvoshoz, vért vettek tőle, fagyálló származékai voltak a vérében, megmérgezték. Itt volt az a pillanat amikor egyszerűen nem akartuk elhinni ezt az egészet. Vártunk. Rákos lett. Medrol, gyomorvédő kellett neki, azt mondták nem adnak neki sok időt, maximum 3 hónapot. A kicsikénk még velünk maradt 6 hónapon keresztül, betöltötte a hat évét, majd egyik reggelre beduzzadt a nyaka, a nyirokcsomói kőkemények lettek, nem tudott felállni. Feltápászkodott a mellső lábaira, de összeesett, akkor hoztuk meg a döntést, hogy nem akarjuk, hogy tovább szenvedjen, levegőt is alig kapott már. Fáj a tudat még mindig, hogy ez lett a vége, viszont ebben az esetben mi mást csinálhattunk volna. Nem kívánom a saját kutyája halálát senkinek. Sajnálom, hogy gondolkodtok az altatáson...

Nem az altatás az önzőség, amikor már leépül, és nem visszafordítható az állapot, hanem az, ha hagyod szenvedni az egyre romló állapota miatt, csak azért, hogy még egy kicsit veled legyen. Bárcsak az embereknél is elfogadott lenne az eutanázia súlyos esetben, az állatainkat legalább megszabadíthatjuk a szenvedéstől.