Hogy fogadtátok el a kutyátok elvesztését?

Csak az idő fog segíteni, addig túl kell élni valahogy.

De most ne gondolj előre!

Ha tudsz tölts vele még annyi időt amennyit csak tudsz és tedd boldoggá!

Sehogy.Soha nem fogom elfogadni,és soha nem fog kevésbé fájni.

Szimplán megtanultam ezzel a fájdalommal együtt élni,ahogy minden szerettem elvesztésekor újabb sebeket kapok.

Nem segít ezen sem másik kutya,sem az emlékek,semmi.Nekem semmi nem segített sosem,ha azonnal nem is ugyan úgy megkönnyezem mikor az elhunyt szeretteimre gondolok.Ugyan úgy fáj is,hogy még csak látni sem láthatom őket soha többet..

Hát,ha már sokat pihen akkor tényleg nem sok van hátra.:(

De szabad tudni mi baja? Azt írtad nagyon beteg ennek ellenére ezek szerint kint van.Nem kezelik,vagy nem lehet kezelni? Ha kezelni nem lehet altatni nem kellene,hogy ne fájjon neki se..? Hát ott bent várni a halálát se lehet jó neki se. :/

Ma van 2 hete, hogy elvesztettem a kutyámat. Daganatos megbetegedés, nagyon agresszív típus, amire sem kemó, sem műtét, sem semmilyen kezelés nem használ. Karácsony előtt tudtuk meg, hogy beteg, alig 3 hetünk maradt még vele. Csak 6 és fél éves volt.

Nem hiszem, hogy ezt el lehet fogadni, maximum megpróbálsz együtt élni a hiányával. Ha tudsz.... :(

Pár hónapon belül vesztettem el mindkét kutyusomat akikkel tinikorom óta együtt nőttünk fel.

Akit jobban szerettem, a "kislányom"-ra egy bokor aljában találtunk az udvaron, holtan. Eszméletlenül sokkoló volt. Öregedett, de nem volt betegsége. Azóta sem tudom megbocsátani magamnak, hogy nem voltam ott vele az utolsó percig, nem simogattam a kis fejét és vigyáztam rá. :(

Mennyire egyedül lehetett, mennyire rossz lehetett hogy nem láttuk egymás utoljára. Most hogy ezt írom, is dőlnek a könnyeim, pedig már két éve történt.

A másik kutyusunk, a labrador beteg volt, felfekvéses volt a könyöke, hiába kötöztük, tisztítottuk nem gyógyult neki. A lábára nem nagyon tudott állni már mert a csípője is oda volt. A vége felé már folyamatosan sírt a fájdalomtól, ha simogattuk vagy kapott fájdalom csillapítót, akkor hagyta csak abba.

Úgy döntöttük hogy az lenne a legjobb neki is ha elaltatnánk. Sajnos az altatás több mint 6 órába és 4 injekcióba telt. Fogalmam sincs ki hibázott, méltatlan volt hozzá és lélekmarcangoló volt végig nézni a haláltusáját. Ijesztő volt, hogy megkapta az altatót, majd 3 órával később is, mikor simogattam a fejét, utána fordult a kezemnek. Az utolsó adagot az orvos a szívébe adta, az szinte egyből hatott.

Nem tudtam egyiken sem túltenni magam, és soha nem lesz két ilyen szuper barátom mint ők voltak. Végtelen űrt érzek magamban és a fájdalom nem csillapodott :(

Nehezen..az első kutyám akit magaménak tekintettem nagyszüleim kutyusa volt. Nagyszüleim elmentek sajnos egy éven belül..és a kutyus ott maradt . Én jártam át hozzá minden nap , utolsó hónapjaiban robbant le nagyon. Nem tudott felállni. Állandóan mellette kellett lenni mert sírt, ugatott ...járás közben eldőlt ...meghoztam a döntést , ez így nem élet már neki. 15volt. Ott voltam vele végig , az altatás közben is nagyon sírt...nem tudom mit adhatott be a doki neki.

Másnap a munkában egész nap sirattam .

A kölyke volt az én első kutyám akit én neveltem fel . Mi nagyszüleim házába költöztünk aztán ahol volt ez a kutyus is előtte az anyukája..13evesen volt neki egy műtétje , négy orvos akarta elaltatni. Utána az utolsó két évet velünk töltötte melegben a házban ..hirtelen épült le ő is.

Idegrendszeri probléma, fejmozgatas jobbra balra...nem kellett se az étel sem az ital ..eldőlt, nem tudott lábra állni O sem, de ő egyedül akart lenni nem ugatott és nem kereste a társaságunkat. Már a végén pelenkaztam a kutyusomat mert azt sem tudta tartani. Túl sokat vártunk nála is...csendesen ment el miközben végig a szemébe néztem és öleltem, beszéltem hozzá .

Az utolsó injekciónál pedig betakargattam mikor már békésen elaludt . Nála egy másik orvos csinálta , csak csendesen aludt,nem mint az előzőnél, ahol az anyukája sírt.

Azóta nincs kutyám és nem állok készen rá hogy legyen.