Hogy birkóztatok meg az öreg kutyátok elvesztésével?

Sajnos ugyanezt átéltem. Először nagyon fájdalmas volt,de rá kellett jöjjek,hogy így volt a legjobb neki. Méltóképpen hagyhatta el az itteni életét,még ha ez korábban is volt,mint amire számítottam.

Nagyon sajnálom a kutyádat! Gondolj arra a sok időre,ami megadatott,és az örömökre,amit együtt átéltetek. Tudom,hogy ez most sovány vigasz,de idővel meggyászolod majd szegényt

Normális. Az első kutyám 14,5 évesen vesztettem el, akkor kerültem kb. olyan állapotba, mint ahogy te írod, plusz én nem bírtam otthon megmaradni sem. Inkább járkáltam céltalanul mindenfelé a városban. A második kutyám halálakor ugyanez, annyi "könnyebbséggel", hogy mellé már idejekorán hoztunk második kutyát, hogy ne maradjak töbé kutya nélkül... mert az segít, ha van egy másik kutya, hiszen gondoskodni kell róla, szeretni kell őt is.... sőt, az ő gyászával is foglalkozni kell. Most múlt nyáron veszítettem el a harmadikat, a negyedik is gyászolt, teljesen depressziós lett, hoztunk aztán mellé egy kölyköt, sokat segített rajta, szerintem rajtunk is. De így is napi szinten sírok a nyáron elvesztett után... ő ráadásul még élhetett volna, tragikus hirtelenséggel, állatorvosi hibából ment el. Ez az, amit képtelen vagyok feldolgozni, és nem tudom, hogy sikerül-e valaha is, hogy én őt a meglévő problémái mellett (majdnem 10 volt ő is) relatív épkézláb állapotban vittem orvoshoz egy kisebb problémával... tragédia lett belőle. Reggel még együtt sétáltunk, másnap reggel már nem élt, és ami a kettő között történt, az a legrosszabb rémálmaim egyike.

Napi szinten néztem én is a képeit, videókat róla... Amióta van a kiskutya, jobb, és tudatosan is igyekeztem visszafogni. egy darabig segít, egy idő után már nem. Most csak pár kép van kint róla a falon.

Normális a reakciód, efelől megnyugodhatsz.

Az én kutyám 10 éves volt. Első kutyám volt, 8 éves voltam, amikor hazahoztuk. Nem volt azért olyan idős, de nagyon beteg volt. Nagyon leromlott egyik napról a másikra az állapota, muszáj volt elaltatni. Az utolsó napján már fel sem tudott kelni, nem volt ereje. Hamvasztva lett, az urnája azóta is ott csücsül a nappaliban, illetve csináltattam magamnak egy medált, amiben az ő hamvai vannak. Az első pár nap nagyon rossz volt. Aztán pár héttel később eldöntöttem, hogy én fotóalbumot csinálok a kutyámról. Kb. 900 képet előhívattam, az élete elejétől kezdve a végéig az összes jelentős képet. Két vastag albumban vannak benne a képek. Nyilván ez azért egy drágább projekt volt, de szerintem segített. Nagyon sok időbe telt az összes képet beragasztgatni, feliratozni a dátumot, de így is a képeket újranézve felelevenítettem, hogy mennyi boldog percünk volt. Az album nézegetése nagyon sok örömteli, mosolygós pillanatot hoz/hozott.

Amúgy klisés szöveg, de az idő segít. Mást nem lehet tenni. Meg kell gyászolni. Mindig hiányozni fog a kutyád, de én pl. az első napokban, ha valaki megemlítette a kutyámat, sírva fakadtam. Most már nincs ez. Most már az első dolog ami eszembe jut, azok a boldog emlékek. Amúgy azt hittem a kutyám nélkül nincs élet. Nem akartam elképzelni nélküle, nem tudtam elképzelni. Aztán itt vagyok. Már több, mint egy éve elment a kutyám. Élek. Nagyon hiányzik, és nyilván néha előjön a nagy szomorúság, de általában a boldog emlékekre gondolok csak.

Az első pár hét a legrosszabb, de ezt muszáj túlélni. Meg kell gyászolni. Aztán most nekem is, 1 év eltelt már a kutyám elvesztése óta.. olyan, mintha már ezer év eltelt volna. Sikerült továbblépni, de nyilván hiányzik. Amúgy nekem van még egy kutyám, ő is segített. Jó, hogy továbbra is volt valaki, aki ott csóválja a farkát mellettem és akit lehet vinni sétáltatni. Szóval jó, hogy a "kutyás rutinom" többé-kevésbé fennmaradt, habár a másik kutyámat is nagyon rosszul érintette a kutyám halála. 8 évig együtt voltak. Hónapokig nem evett a kutyám. 8 hónappal a kutyám halála után pedig örökbefogadtam egy új kutyát. Úgy érzem, így kellett lennie. Azelőtt el nem tudtam volna képzelni egy új kutyát, de megláttuk egy facebook posztban őt, és egyszerűen akartuk őt. Mármint, lehet ez egy fura felfogás, de a már elhunyt kutyám 10 évet élt, jó élete volt, és próbálom úgy felfogni a dolgot, hogy neki már mennie kellett, élt ő eleget, és biztos ő is azt akarta volna, hogy segítsünk egy olyan kutyának, aki nem olyan szerencsés környezetben született, mint ő. Lehet ez ilyen gyerekes buta felfogás, de én próbálok erre így tekinteni, mert nekem ez segít. Segít, ha úgy gondolok erre, hogy a kutyám "átadta" a helyét egy olyan menhelyi kutyának, akinek még sosem volt családja, pedig megérdemelt volna egyet Ő is.

Nyilván most nem azt akarom mondani, hogy menj és szerezz másik kutyát. Mi sem így terveztük, gondolni sem tudtam egy új kutyára, csak 8 hónap után így alakult. Szerintem a legfontosabb, hogy most engedd ki az érzéseidet, ne fojtsd el magadban. Rendben van, ha szomorú vagy. Hidd el, jobb lesz.

Már a kérdés elolvasásakor is könnyes lett a szemem, amikor eszembe jutott a mi, öreg "sántikánk". Pedig több szempontból szerencsés voltam vele: elég sokáig élt, nem volt súlyos betegsége, csak ízületes volt, amit végül már szteroid gyulladáscsökkentőkkel is kellett kezelni (ennek mellékhatásaival). Csak az utolsó 2 napja volt méltatlan hozzá. Volt időm felkészülni, hogy el fogom veszíteni. Bár már ott tartottam, hogy viszem elaltatni, mégsem nekem kellett ezt a döntést meghoznom, mert amikor mondtam neki, rá negyed órára elpusztult. Akkor 2 éves volt a másik kutyánk, aki nagyrészt az öreg miatt került a családba, mert tudtam, hogy ha elveszítjük, akkor segít átlendülni a gyászon ha van másik kutya, akivel foglalkoznom kell, a másik, hogy az állatorvos szerint 1 évet hosszabbított az öreg életén azzal, hogy többet mozgott a kölyök miatt (szerencsére olyan természetű volt, hogy jól tudta kezelni a kölyköt). Emellett ebben az időszakban két másik gyászos esemény is volt, így nem csak ezzel foglalkoztam.

Ami talán segített - a másik kutyánkon kívül - az nálam is a fényképalbum készítése volt. Így kölyökkorától kezdve újra emlékeztem a szép pillanatokra.