Külföldön kaptam munkát. Amikor ez kiderült, első gondolatom az volt, hogy szegény kicsi kutyámat nem fogom látni hónapokig. Egy két ismerősöm szerint hülyeség ennyire ragaszkodni hozzá, hiszen "csak" egy állat. Szerintem nem az, szerintetek sem?

Kamasz korom óta a barátom, a társam immár 8 éve. Őt nem vihetem magammal, de egyelőre nem is szeretném, mert akkor anyu szíve szakadna meg. Tudom, hogy jó kezekben lesz, de akkor is nagyon fáj, hogy el kell hagynom. Neki nem tudom elmagyarázni a dolgokat, mint egy embernek.

Eddig kivétel nélkül minden nap vele voltam, meló előtt, meló után órákat sétáltunk, hétvégeken túráztunk. Mindig mellettem van, pedig anyu is itt van, de én hozzám jobban ragaszkodik. Gondolom azért, mert én vagyok az akihez évek óta séta élményét köti, én fésülöm, teszem elé az ételt.

Félek, hogy nehogy az legyen, mint a gyerekkori cicámmal, akivel szintén sülve főve együtt voltunk, de valami rosszaságom miatt apám úgy büntetett meg, hogy elajándékozta a cicát, aki pár hét múlva meghalt, mert nem evett szinte semmit, és egész nap csak feküdt.

Nem szeretném, ha a kiskutyám depresszióba esne, szeretném, ha anyuhoz is ragaszkodna úgy, mint hozzám.

Lehet én fújom fel a dolgot nagyon nagyon, de akkor is ő sokkal jobban fog hiányozni, mint a legtöbb ember akit itt hagyok...