Miért akar valaki úgy beszerezni egy kutyát, hogy már egyből azon gondolkodik, hogy a legkisebb gondnál lepasszolja máshova?

Ugató,vinnyogó kutyát le kell szoktatni róla kedves utolsó!

Sok-sok mozgatás,fárasztás na meg ha nem megy egyedül szakember segítségét kérni és minden megoldható.

Azt meg ki lehet írni,hogy a kutyus rehabilitáció alatt van,vagyis szoktatjátok,tesztek érte,hogy jobb legyen legyenek egy kicsit toleránsabbak. Ennyi.

Nálunk is ez volt. Két kutyánk volt, együtt nőttek fel. Egyiket 7 évesen el kellett altatni daganat miatt. A másik nagyon rosszul viselte. Mikor elmentünk itthonról az addig csendes kutyánkból ugatós lett. Nem értette a teljes egyedüllétet,pont akkor nem volt munkám így sokat voltam vele,nem volt egyedül. De utána se a társa se én nem voltam ott.

Amit tettünk mielőtt elmentünk teljesen lefárasztottuk,sokkal többet foglalkoztunk vele. Illetve fokozatosan hagytuk egyedül. Nekünk is szóltak a szomszédok,de mondtuk el kellett altatni a társát és azért ilyen ugatós. Mindenki megértette pedig itt sem kutyás senki sem, gyerekesek,meg macskások,nyugdíjasok vannak.

Sikerült elérnünk,hogy csöndben legyen :)

Kitartás kell!

Csak könnyebb az első problémánál elpasszolni nem pedig megoldani azt.

Ide az ír ki kérdést, aki csak akar, és arról, amiről csak akar. És ez, hogy az ugatós kutyát inkább kidobnád, minthogy megneveld, ez a felelőtlenség magasiskolája, kedves utolsó előtti.

És akármilyen ocsmány, alpári módon is jellemzed az embereket, köztük engem is, attól még az tény, hogy TE veszed magadhoz a kutyát, MIATTAD kerül a lakásodba, és TE vagy az okozója, ha a kutya ugat, mert nincs megnevelve vagy kellően lefárasztva! Vagyis a TE dolgod ezt megoldani, nem pedig anyukádé vagy a menhely gondozóié! És ha már úgy döntesz, hogy kutyát tartasz, mert senki nem szorít a fejedhez fegyvert és kényszerít erre, akkor az a kutya felelősséggel jár! Mind ez a felelősség, amit vállaltál, mind maga az élőlény, aki rád van utalva, fontosabb mint az, hogy a szomszédoknak benyalj! De persze, tudom, csak egy kutyab..zi tud felelősen gondolkodni és kutyát nevelni. Te nem.

4-5-ös vagyok.

Csak hogy megnyugtassa valaki a bánatos lelked: fogalmam sincs, mi történt azóta a kutyával :)

Őszintén, nem is érdekel. 2 hónapig volt itt (már felnőtt volt, nem én neveltem), ezalatt semmiféle kötődés nem alakult ki köztünk.

Hiába fogadtam be, prémium tápokkal etettem, itattam, gondoztam, húztam végig naponta órkákra keservesen a parkon, hogy lemozgassam, próbáltam volna szeretni, ő ebből csak annyit szűrt le, hogy utál minket. Legalábbis gondolom.

Sem egy lelkes farkcsóválás, sem kedves tekintet soha, még simire se jött oda, úgy szart a fejünkre, ahogy voltunk, csak a bajt, károkat csinálta, ugrált az idegeinken egész nap.

Egy állatot nevezhetünk bárminek: családtagnak, lakótársnak, gyereknek, teljesen mindegy, egy ilyen embert nem kíván maga mellé az ember, és igyekszik minél előbb megszabadulni tőle. Akkor az állat miért lenne kivétel?

Tűrtük egészen addig, míg sírva kértem a férjem, hogy vigye előlem, mert látni sem bírom. Addigra háromszor kapott belém, szóval még elég türelmes voltam.

Azért hoztam ki a menhelyről, hogy segítsek rajta, és nem azért, hogy legalább tíz évig megkeserítsem a saját életem, miközben a kutya is utált velünk lenni.

Hálás vagyok az égnek, amiért megszabadultam tőle - ahogy egyébként a következő örökbefogadó is, erről még hallottam, szóval tényleg nem velünk volt a gond.

Hogy másik kutyát? Az Isten mentsem meg tőle. Szeretem őket, ismerek sok aranyosat, de ide kutya mégegyszer be nem teszi a lábát, az előző gondoskodott róla.

Két utcáról befogadott macskám van, mindkettő tiszta, nem okoznak károkat, soha egyik nem emelt "kezet" rám, pedig két éve nevelem őket.

A fiúcska egész nap a sarkamban lohol, szörnyen ragaszkodik, de egyébként mindkettő odaadóan szeret.

Nem mindegy. A kutyával minden percünk keserű volt, alig vártam, hogy megszabaduljunk tőle, a cicák már akkor hiányoznak, ha dolgozni megyek.

Ez az az érzés, amit az ember keres egy hű társ, családtag mellett.

Nyilván vannak gonosz emberek, ismerek személyesen is, de nem kell mindenkit pocskondiázni, aki nem akarja élete végégig pátyolgatni a sátán kutyáját.

Esküszöm, utána nézek, megvan-e még a menhelyen az a zakkant eb, nagyon szívesen ajánlanám az ilyen lelkes kutyásoknak, töltsenek el vele pár hetet.

A másik: akármennyire is szeretjük az állatokat, senki nem akar az utcán élni velük.

Igenis, megvannak azok az élethelyzetek, amikor egyszerűen nem lehet tovább vinni őket.

Aki ezt nem fogja fel, annak felesleges magyarázni, mert úgyse fér el a beszűkült agyában.