Helyes volt elaltatni a kutyámat, várnom kellett volna még, mikor kellet volna?
Több mint 2 éve vettünk egy házat, ahol volt egy keverék német juhászkutya, nem szerettük volna őt, de csak a menhelyre mehetett volna, így megtartottuk. Akkor 12 éves szocializálatlan, vad, addig kennelben tartott öreglány.
Telt múlt az idő, és egyre jobban megszerettük egymást, borzasztó nehéz volt neki megtanítani mit várok el tőle, de nagyon okos volt, és szerintem nagyon meg akart felelni. Rövid idő alatt eljutott a kertből a szobába, hiszen neki mindegy volt hol vagyunk csak együtt legyünk. Rengeteg pozitív hozadéka volt, hogy kinti-benti lett, hiszen jobb lett az étvágya, boldogabb volt, és mi is általa.
Jött a feketeleves, időskori kutyabetegsége lett,idiopatikus vesztibuláris szindróma. Napokig infúziózták, szurkálták, elmúlt a rendellenes szemmozgása és 90%-os egészségnek örvendett, örültünk hiszen visszakaptuk az utifutinkat. Rá rövid időre gennyes méhgyulladása lett, ekkora már 13 éves volt, de kivették a méhét, ápoltuk, és ebből is felépült.
Tavasszal megint nagyon étvágytalanná vált, de a kedvemért mindig evett pár falatot, minden erőnkkel próbáltuk táplálni öreg testét.
Aztán visszajött a betegsége... Nagyon rossz közérzet, egyensúlyzavar, hányás, szemmozgás, de ő akkor is jönni akart utánam, mindig, mindig...
Elég sok hullámvölgyet átvészeltünk,és úgy nézett ki jobban lett. 4-5napig, ha keveset is, de evett, jobban lett. Mígnem megint visszaesett, de az utolsó két éjszaka, már a szemmozgás mellett, rendellenes fejmozgás is kísérte, hajnalig fogtam a kis fejét, de akkor úgy éreztem el kell engednem, mert... neki jobb.
Következő nap keveset sétáltunk, kikeféltem a bundáját, majd elárultam őt. Nézte az ajtót mikor megyünk be, hogy lefekhessen a helyére. De nem mentünk be többet, együtt legalábbis nem... Hiszek abban, hogy óriási fájdalmakat élhetett át(utolsó 2 éjjel), illetve már elég durva diszpláziája is volt, lesoványodott, és ezt kellett tennem érte, de mégis bennem van, hogy ez egy árulás volt, és még várni lehetett volna pár napot. Nem tudom helyes volt-e, de az űrt amit hagyott maga után azt nehéz szavakba önteni.
Piszkosul szerettem, és nagyon hiányzik. 7 napja történt, teljesen felőröl már, előtte mindent együtt csináltunk, mindenbe beledugta a nagy hosszú orrát, és nagy füleit.
Ti mit tettetek volna?
válasza:
válasza:Ne azt nézd, hogy mi lett volna azzal a két nappal - persze, hagyhattad volna, és mire ment volna vele? Még több szenvedés?
Nézd a másik oldalát: egy kegyetlen, elhanyagolt élet után, mikor magára hagyták, ti befogadtátok úgy is, hogy nem akartátok őt. Jutott neki néhány boldog év, igazi kutyaként, igazi családtagként. Mikor beteg lett sem hagytátok magára.
válasza: válasza: válasza:Hidd el, nincs az az időpont, amikor az emberben nincs kétség. Nekem sokkal súlyosabb állapotban kellett elaltatni kutyámat, de még akkor is volt bennem kételkedés, mert ő harcos jellem volt, küzdött a végsőkig, de tudtam, hogy már csak a szenvedéseit hosszabbítanánk. Tudtam akkor is, tudom most is, mégis bennem van, hogy milyen döntést hoztam.
Azt mondják, megérezzük, tudjuk, mikor kell meghozni a döntést. vannak, akik még az előtt meghozzák, mielőtt a kutya tényleg nagyon de nagyon szenvedne, ha tudják, hogy ez menthetetlenül bekövetkezik. Mások pedig várnak, míg látják, hogy az már nem jó élet, amivel még hosszabbítani lehetne a kedvenc ittlétét. Valahol egyszer belefutottam egy amolyan táblázat, kérdőív féleségbe, amin a kutya életminőségét lehetett megbecsülni, hogy ez segítsen a gazdiknak a döntésben. De én úgy gondolom, a döntés mégis mindig egyedileg történik. Aki nem éli át úgy, ahogy te/ti, nincs a helyetekben, az nem tudja, nem mondhatja meg, hogy érdemes lett-e volna várni, egy napot, kettőt, vagy bármennyit. Ha vársz még, utána azért vádolod magad, mert nem lett volna szabad hagynod tovább/többet szenvedni, ilyen helyzetben is voltam az első kutyámmal, nála túl sokáig vártam, túlzottan ragaszkodtam hozzá. Ez sem jó dolog, és ez is egy életre szóló lecke és fájdalom.
Ne vádold magadat. A kutyusotok sem vádolna. Gondolj arra, hogy milyen szép éveket biztosítottál neki öreg napjaira. Többet adtál neki, mint esetleg még egy-két nap, fájdalmak között, amivel meghosszabbíthattad volna az életét.
válasza: válasza:A lehető legjobbat tetted.
És nem, nem árultad el.
Sajnos rengeteg itteni kérdező/válaszoló (le minden kalappal a kivételek előtt) már jóval korábban eldobta volna a kutyát.
Te nem taszítottad el azt a 12 éves "vadállatot", hanem tárt karokkal fogadtad - családtagot faragtál egy "kerti díszből", türelemmel és szeretettel.
Komolyan. 12 év után végre megtudhatta, hogy milyen érzés, ha van valaki, aki törődik vele.
Nem hagytad magára akkor sem, amikor beteg volt.
Az utolsó napok is jól teltek - borzasztó fájdalmakban, de az "őrangyala" oldalán.
Ezek után nem voltál önző - végleg szabadon engedted.
Az ő ideje letelt. Erről senki sem tehetett. Te mindent megtettél eddig, de eljött a pillanat.
Tettél róla, hogy az utolsó napjai szépek legyenek - amennyire csak lehet.
Végül megszabadítottad a fájdalomtól.
Nem tudom, hogy mi történik a halál után, de szerintem van egy kapu, ami mögött türelmesen, farokcsóválva várakozik.
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!