Előre meg lehet állapítani, hogy egy kutya után vágyakozó gyermek aktívan részt vesz e jövőbeli kedvencének gondozásában vagy nem érdemes a kérésére állatot befogadni? Hogyan lehet a gyermeket ösztönözni, hogy folyamatosan részt vegyen a gondozásban?

Előre legfeljebb sejteni lehet. Abból, hogy a gyerek mennyire kitartó, képes-e felelősséget vállalni, könyörgés nélkül megcsinálni a házimunka rá bízott részét stb. következtethetsz, de biztosan nem tudhatod előre, hogy fog viselkedni a kutyával éveken át.

Ezért igaz, hogy az állatot a felnőtt veszi magához. Neki kell tisztában lenni a gondozásával, és tudnia kell az összes igényét kielégíti akkor is, ha a gyereket már egyáltalán nem érdekli. Ha a szülőnek nincs ideje naponta sétáltatni a kutyát, akkor ne vegyen magához kutyát. Hiába ígéri meg a gyerek, nem fogja 10-15 éven át lelkiismeretesen levinni minden alkalommal, és az állat látja kárát.

Természetesen vannak kivételek. 12-15 éves korban már sokszor előfordul, hogy a gyerek évekig szívesen gondoskodik az állatról, és akár magával is viszi, ha elköltözik. Mégis a legrosszabb esettel érdemes számolni. Ha a szülő maga is vállalja, hogy éveken át szedi a kutyasz*rt és fizeti az állatorvost, attól még érheti kellemes csalódás, de az állat is biztonságban lesz.

Amit eddig előttem nem említettek, hogy miért jó a gyerek mellett, a gyereket bevonva állatot tartani. Óvodás kortól már minden gyerek ki tudja venni a részét az állattartásban. Csak erre számítani nem lehet, de rengeteget tanulhat a felelősségről és a gondoskodásról. Vállalhat kötelezettséget, pl. minden este ő eteti meg az állatot. Ez apró feladat, de később nagyon hasznos lehet.

Azért is jó, ha rendszeresen bevonjuk a gondoskodásba, mert így jobban tisztában lesz az állattartással járó feladatokkal. Nem fog felnőtt korában kutyát venni azért, mert "gyerekkoromban is tartottunk, és aranyos volt", majd kiábrándulni belőle a feladatok miatt. Jobban át tudja majd gondolni, hogy miért és meddig vállal felelősséget.

Én pl éltem haltam a kutyámért, már kiskamaszként is nyugati szintű szellemiség járt át a nevelést tekintetében. Persze a szüleim mindig megvétózták a kutyával való foglalkozásom kisérleteit. Ők úgy nőttek fel, hogy a kutya kerti dísz, mit akarok én...

De ritka az ilyen, ismerős gyerekeknek csak addig érdekes a kutya míg újdonság, aztán le se szrják. Szóval van ilyen is, olyan is.

Jó példa én és húgom.

Gyerekként kaptunk két kutyát,együtt lehetett őket elhozni akkor voltak 1,5 évesek.

Én 11 éves voltam,húgom 8.

Szépen gondozgattuk őket,én teljesen belevetettem magam a kutyák tanulmányozásába. Amúgy hozzá teszem nagyszüleimnél mindig is voltak kutyák,mindig kint akartam lenni a kertbe velük,mikor náluk voltunk :D

Húgom is én is mindig gondját viseltük a kutyákat,mi sétáltattuk őket,etettük,ittatuk,fésültük, állatorvoshoz is mi vittük őket,adott anyu pénzt és elmentünk,kozmiba is mi vittük őket,ha éppen nem úgy kaptunk időpontot,hogy napközbenre esett.

Aztán teltek az évek,húgom kutyáján 7 évesen daganatot állapítottak meg a lépén.

Kockázatos műtét lett volna és a felépülés is nehéz lett volna,meg ha vannak áttétek stb. Végül úgy döntöttünk,hogy él velünk amíg jól van,ha látjuk hogy fájdalmai lesznek akkor elaltatjuk. 7 hónapot még velünk élt,utána kellett altatni. Húgom kikészült.Neki többet kutya nem kell.

Ez így is volt,de eltelt 3 év és utána nagyon szeretett volna kutyát akkor volt 17-18 éves.

Anyuék nem akartak. De végül belementek.

Akkor az én kutyám 10 éves volt.Vettünk egy kiskutyát havanese-t mint az előző kutyus,csak más színben.

Minden szépen alakult húgom foglalkozott vele,minden nap jártunk a parkba, 10 éves kutyám megfiatalodott mellette.

Aztán 4 évig minden sínen volt.Míg húgom össze nem jött a barátjával. Onnatól kezdve a kutyáját szó szoros értelmében leszarta.

Sétálni sem volt hajlandó levinni.Nekem kellett mindig a két kutyát.

Ellett ezáltal hanyagolva.

Teltek az évek.

Jelenleg húgom kutyája 7 éves, az enyémet nyáron kellett altatni 16,5 évet élt.

Húgom egyébként 2 éve nem lakik itthon,de átjárt kutyátsétáltatni. Viszont ahogy a kutyusom meghalt egyszer nem jött át kutyátsétáltatni ja de után 2-3 napig,nekem nem volt energiám,annyira megviselt a kutyám halála.

De aztán nem, nem mondta ki,de úgy érzem hogy úgy van vele ha már az enyém meghalt akkor itt van az ővé ne legyek kutya nélkül.

Igen ám,de az övé eléggé antiszoc és bár sokszor sétálni vittem,nem foglalkoztam külön vele. Mindig a sajátommal voltam elfoglalva.

Jelenleg megörököltem húgom 7 éves neveletlen antiszoc kutyáját.

Bár szeretem imádom,de nagyon nehéz vele.

Csak annyit,hogy ha a húgomnál ez a szerelem dolog hamarabb jön el akkor hamarabb szarja le a kutyáját.

Én meg mióta megvolt a kutyám tiszteségesen levittem,elláttam.

Mellette voltak kisebb kapcsolataim,meg barátnőkkel programozás,még sem hanyagoltam el a kutyámat soha.

Szóval időközben bárki megváltozhat.

Ha most én nem lennék,nyilván anyuék nyakába szakadt volna húgom kutyája.

Szerintem sokat függ a gyerektől. Náluk a bátyám éveken át könyörgött hogy legyen kutyánk, mire én 5 éves fejjel beállitottam egy kidobott kölyökkutyával. Előtte én sose mondtam a szüleimnek, de mivel kicsapott kutya volt, megsajnálták ők is és megtarthattuk. A bátyám akkor már 13 éves volt, és örült neki természetesen, ahogy a többi tesóm is, de érezhetően én éreztem érte a felelősséget. Amint elég nagy lettem és a szüleim panaszkodtak a nagyobb tesóimra, hogy etessék ők a kutyát, ne a szüleimnek kelljen, akkor nemcsak hogy csináltam én, hanem amikor beteg volt egy hétig fél órán keresztül a kezemből etettem. A zsebpénzemből fizettem a kajáját, az oltását, sétáltattam, és habár a család kutyája volt, valahogy mindenki tudta, hogy ő az én kutyám, és azért volt az én kutyám, mert én vállaltam érte a felelősséget. Sok múlik szerintem az indítékon is. Miért akar kutyát? Én azért akartam mert meg akartam menteni, megsajnáltam, mert szerettem. Ha csak azért, mert mindenkinek van, vagy mert képeket akar vele csinálni akkor hamar megunja és nem érez iránta felelősséget.

Hálás vagyok hogy vele nőhettem fel. 18 éves koromban altattuk el, és örökre egy meghatározó szerepet kapott az életemben. Vannak és biztos lesznek kutyáink, de az amit gyerekként meg lehet tanulni tőlük azt az ember sose felejti...

Én vagyok a pozitív példa.

Amióta az eszemet tudom, nyaggattam anyát egy kutyáért. 13 éves voltam, amikor hazavittem egyet, igazából önhatalmúlag (a sztorihoz tartozik, hogy lakásban laktunk). Anya első reakciója a Keressünk neki másik gazdát! volt, de a kölyök (kb 9 hetes volt) mindenkit megvett kilóra, szóval maradt. Egész fiatal tini koromban napi 3x vittem le őt, esőben, fagyban, betegen. Ha el is mentem valamerre barátokkal, vagy jött a kutya is, vagy hazamentem sétáltatni. Minden nap. Az egyetlen problémásabb időszak az volt, amikor 200 km-rel odébb jártam egyetemre, de amikor már megengedte az időbeosztásom, elvittem magammal.

Most 15 éves múlt az öreglányom, én 27 múltam és munkakutyázom a fiatalabb kutyámmal :D