Nálatok mi az a pont, ahol azt mondanátok / mondtátok, hogy “ez így nem élet már” és inkább elengeditek a kutyusotokat?

Amikor már nem tudnék rajta segíteni,szenvedne.

Pl. beteg volt a beagle kanom. Mondta a doki,hogy még nem kell altatni. 2 nap múlva már hátrafelé meg körkörösen ment a füvön. Akkor hívtuk újra a dokit,altassa el. Ez már annyira természetellenes viselkedés volt,hogy egyértelmű volt az altatás.

Nem tudom elmondani, megmagyarázni a miértjét, de az ember megérzi ezt.

A mi kutyánknak hirtelen romlott az állapota. Eleinte gyógyszerrel próbálkoztunk, mert az orvos szerint jó esély volt a gyógyulásra. Aztán egyik nap este befészkelte magát a kedvenc helyére (előtte direkt másik szobában aludt, hogy szemmel tudjuk tartani, ha valami van), én akkor tudtam, hogy reggelre már nem biztos, hogy életben fogjuk találni, valahogy megéreztem a bajt. :\ Orvost akkor nem hívtuk ki, mert nem látszott rajta, hogy súlyosbodott volna az állapota és itt vidéken nincs ügyelet se sajnos. Reggelig még kibírta, evett egy keveset, de látszott, hogy rosszul van, nem mentünk be dolgozni, aztán délutánra ki kellett hívnunk az orvost, hogy altassa el, mert du. 3 körül már alig tudott levegőt venni. Az egészben az volt a legtragikusabb, hogy egyáltalán nem viselkedett máshogy, mint az előző napokban, de amikor nem az ideiglenes "kijelölt" helyére ment aludni, akkor mégis tudtuk, hogy valami lesz és szerintem ezt a családom többi tagjai is megérezték, mert ők sem hívták be a szobába aludni, pedig normál esetben megtették volna.