Filozófia dilemma lóvásárlás kapcsán?

Igen , hát ez nem filozófiai kérdés, hanem önismereti, konkrétan aarról van szó, hogy ország-világ előtt fényezed a magad, csak azért az agyacskád jelzi, hogy hoppá, ez rohadt nagy hazugság és a pénz jobban érdekel, mint az állat sorsa. Az igazság fáj...

Tehát be lehet ám ilyen dolgokat dobni, hogy jaj de rossz lenne nekem eladni, meg hű de nem felelősségteljes, csak ki nem lát át rajta?! Aki lószerető, főleg házikedvencnek tartja az egy pillanatig nem csuklik azon, hogy egy öreg lovat el kell tartani, mitöbb ilyen alapon mi lesz ha megbetegszik és hirtelen el kell költeni cirka fél millácskát műtétre és rehabilitációra? Megintcsak egy igazi lóbarát inkább éhezik, de kitejeli a ló értékének többszörösét, mintsem hagyja elpusztulni. Te meg kapásból a kifogásokat keresed, pedig még lovad sincs. Ezen gondolkodj el, mert jelenleg nem győztél meg arról, hogy te olyan hű de nagyon lovat akarsz. Te lovacskázni akarsz, az nem ugyanaz, mint lovat tartani, de erre meg ott vannak a lovardák.

Babát vársz. Kezdenek benned túltengeni a hormonok...

Sem időd, sem energiád nem lesz a lóval foglalkozni szülés után. Várj vele pár évet, míg a gyerkőccel együtt tudtok menni lovagolni. Szerintem....

rosszul gondolkodsz...

.

senki sem tudja előre 100%-ban garantálni SEMMIT - még azt sem hogy él, még egy évre sem.

Hallottál már olyanról, hogy japán földrengés: elébred és minden szerettét, minden tárgyát elvesztette?

A világ ilyen. És egyre ilyenebb.

"vágytam saját lóra, de most mégis tiltakoztam a dolog ellen"

Érzed, hogy nem lenne most jó.. és jól érzed.

Nem vennék most lovat a helyedben, majd néhány év múlva átgondolod, hogy tudod-e felelősségteljesen ellátni, és el tudod-e viselni, ha elveszíted.

Szerintem se most vegyél lovat. A gyerek miatt, sem időd, sem energiád, de lehet, hogy még pénzed sem lesz lovacskázni.

Gyerekként (és még most is) rettenetesen imádtam a lovakat, ahogy apám is. Mikor olyan 8-9 éves lehettem, akkor drága édesapám hirtelen vett egy méncsikót. Nagyon jófejű lovacska volt, szerette az embereket, a gyerekeket meg pláne, de a méncsikó az méncsikó, apám pedig hiába lovagolt gyerekkorában valamennyit, nem értett hozzá, nem tudott vele mit kezdeni, el kellett adnunk egy lovas ismerősünk ismerőséhez (jól leinformálható hely volt, lovasíjász lovacska lett a drágámból, évekig kaptunk képeket róla), és én nagyon utáltam miatta apámat, mégha így 10 évvel az eset után be is tudom látni, hogy bizony először hülyeséget csinált.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ne csak magadra gondolj, hanem a gyerekre is, hogy ha évekig nálatok lesz egy ló, utána eladod az anyagiak miatt, akkor vajon az ő kis gyerekfejének, aki ilyen összefüggéseket még nem ért meg, vajon milyen érzés lesz?

Úgyhogy ha lovat akarsz vállalni, akkor azt majd csak akkor, ha gyereked is elég érett lesz hozzá, vagy csak úgy, hogy biztosan ne kelljen megválni tőle, már amennyire ezt előreláthatólag be tudod tartani.

Egyrészről szép, és jó, ha így gondolkodsz, de bizony ha mindenki így gondolkodna, senki másnak nem lenne lova, csak a csilliárd milliárdosoknak. Persze én itt most nem azt mondom, hogy az helyes, ha valaki levágatja a lovat ha már nem használható, mert én ezt teljesen elítélem. Viszont. Ha annyira szeretnél lovat, megveszed, és majd a végsőkig küzdesz érte. Az emberek nagy százaléka nem tudja úgy megvenni a lovat, hogy biztos benne, 10-20 év múlva is lesz elég pénze rá. Akkor majd eladja jó helyre, és tudja hogy mindent megtett érte. Ez a lónak semmivel sem rosszabb, mintha annak idején nem te vetted volna meg, hanem valaki más. Neked valószínűleg nem lesz kellemes érzés, de valamikor el kell döntened, mitől félsz jobban: a szomorúságtól, hogy el kell adnod, vagy attól, hogy sosem lesz lovad. Ha pedig idős a ló, és nem venné már meg senki, ott a megoldás, hogy elajándékozod pl. társlónak (akkor legalább nem kell eltartani). Erre ismerek példát a környezetemben, sánta ló, nagyon jó helyre került. Szerintem ezt meg lehet oldani ha az ember próbálkozik, rengetek nyugdíjas ló tölti boldogan a napjait, és nem mind gazdag embereké.

Megmondom őszintén, szerintem rosszul gondolkodsz, de teljesen megértem azt is, amit írtál. Én azért mondom ezt, mert én úgy vettem meg a lovam, hogy valószínű el kell majd adnom (csakis jó helyre persze), bár a végsőkig küzdök majd érte. Ő versenyló, de az érzelmi kötelék ugyanaz. Ha majd el kell adnom, biztos sírni fogok hetekig, szomorú leszek hónapokig, de nekem megéri ez azt a sok szeretetet, élményt amit a drágámtól kapok. Utána pedig nyugodt leszek, mert tudni fogom, hogy jó helye van. (Nyilván kerülhet rossz helyre is, de az már másik kérdés, az teljesen az én felelősségem.) Nekem amit leírtál, kicsit emlékeztet arra, amikor valaki azt mondja, azért nem jön össze egy csajjal vagy sráccal, mert majd milyen rossz lesz ha szakítanak. Na én ezt a gondolkodást sosem értettem, amit te mondasz azt persze értem csak.... El kell döntened bizony hogy ér-e neked annyit egy ló, hogy majd esetleg nehéz szívvel el kell válnod tőle. Mert bizony, én sem tudom mi lesz a lovammal, fiatal vagyok, semmi sem biztos, de annyit tudok, sosem esik baja, arról gondoskodom. És örülök hogy nálam van, jó sora van, nem tartom magam szívtelennek emiatt.

Amit valaki a gyerekről írt. Én sem tartom a legeslegjobb ötletnek a gyerek születésekor megvenni a lovat de azért... Nehogy már azért ne vegyen a kérdező lovat, mert ha el kell adni a gyerek szomorú lesz... Írja hogy vannak egyéb állatok is, sajnos ők is el fognak egyszer pusztulni... A legjobb ovis barát el fog költözni másik városba... A kedvenc játéka el fog törni... Egy gyereknek is meg kell tanulni az életben, hogy sajnos vannak személyek/állatok/dolgok, amik kilépnek az életünkből. (Ezen az elven senkinek ne legyen lova, akinek kisgyereke van, hátha egyszer el kell majd adni?)

Gondold át, mert fontos ez a kérdés, nehogy később megbánd esetleg, hogy elszalasztottad a lehetőséget. :)