Van itt olyan, aki elveszítette a tíz éven felüli cicáját? Hogy viseltétek?

Találtam egy kis nyavalyás fekete-fehér cicát az ország túlsó végében. Majdnem elütöttem. Összeszedtem, hazahoztam. Sok esély nem volt, hogy életben marad, mert rettenetesen bolhás, alultáplált, és macskanáthás volt.

De túlélte. Olyan igazi kis balf*sz cica volt. Felmászott a fára, és vagy nem tudott lejönni, vagy leesett.

De állandóan velünk mászkált a kertben, és jött oda hozzánk dorombolva, hozzánk bújt tévénézés közben, elaludt mellettünk.

Mindig csak a hátsó kertben járkált, soha nem ment ki a főút felé.

Csak egyszer. És... szinte azonnal elütötte valami.

3 éves volt.

A gyerekek előtt nem mutattam, de bizony, mikor egyedül voltam, nagyon megsirattam őt, meglett majdnem 50 éves férfi létemre.

...folytatás, mert nem tudom, hogy ment el a poszt "befejezés" nélkül...

Volt egy kis fekete cicánk. Igazi szép perzsa cica volt. Én hoztam el a tenyésztőtől kocsival, hordozó nélkül 12 hetesen, 1993-ban.

Mellettem nőtt fel, velem aludt, és mindig időben ébresztett, sose késtem el a munkából. Nyekeregve várt, mikor hazaértem, még hajnal 3-kor is (akkoriban igazán rendszertelenül dolgoztam, hol normálisan, hol éjjel).

2009-ben ment el. Akkor már nagyon beteg volt, nem evett, és rengeteget fogyott. A kezeim között halt meg, miután sajnos kényszerűen el lett altatva.

Rettenetesen sz*r érzés volt az üres "macskabörivel" hazamenni az állatorvostól. Egész éjjel sírtam. Még ma is könnyezem, ha visszaemlékszem rá.

(#9 voltam)