Megértetek engem, hogy nem altattam el rögtön a cicámat?

Nehéz ilyenkor a döntés. Én az enyémet elaltattam, és még utána sokáig sokszor rámszállt a kétely, hogy vajon jól tettem-e, hamarabb kellett volna vagy később. Egy plusz vérvételre is elvittem, hogy "biztosabb" legyek a dologban, pedig visszagondolva teljesen felesleges volt és azt is megszenvedte.

Néha téved az ember, nem lehet megúszni. És az is teher lehet, hogy nem tudja jól cselekedett-e.

Az a lényeg, hogy akárhogy is történt, te jót akartál. Az életében pedig szeretted, jól viselted gondját. Ha menthetetlen, akkor valahogy úgyis el kell mennie.

Hm. Én ott voltam, amikor született a macskám, és a kezeim között múlt ki. Kimúlásának nem voltak előzményei, hacsak az nem, hogy nagyon öreg volt már.

Egy nap észrevettem, hogy nem eszik-nem iszik. Csak gubbasztott a szőnyeg sarkán, mancsait "karba téve", a szeme behunyva, az orrát lógatva, mint amikor szunyókál. Eleinte nem tűnt furcsának, mivel – mint említettem, igen öreg volt.

Másnap azonban már feltűnő volt, hogy nem indul sehová. Akkor próbáltam egy-két falatot erőltetve belekényszeríteni – hasztalan. Vizet kenegettem a pofájára, és le is nyalogatta ösztönösen.

Harmadnap ugyanebben a pózban feküdt. Nem csinált semmit, csak szunyókált látszólag. Éjjel furcsa hangokat hallottam a másik szobából. Kimentem, és láttam, hogy kivonszolta magát az előszobába, de már az oldalán feküdt. Maga alá vizelt, és a szájából valami nyekergésféle tört fel. Akkor már tudtam, hogy vége van.

Megsimogattam.

– Jól van, cica! Most már minden rendben van – mondtam neki.

Mintha csak megértette volna és erre várt volna: sóhajtott egyet és vége is volt. Azt akarta, hogy ott legyek, amikor kimúlik.

Napra pontosan 18 és fél évet élt!