Nem tudom magam túl tenni macskám halálán. Mit tegyek, hogy végre el tudjam fogadni a tényt?

Köszönöm szépen a válaszokat. Nagyon nehéz most nekem, annyira hihetetlen, hogy meghalt. Nem tudok még mindig teljesen jó kedvű lenni, ahogy megnevettetnek rögtön átváltok szomorúba, mert ahogy eszembe jut szegénykém bűntudatom lesz, mert mi lett volna, ha előbb megveszem a Frontline-t, akkor lehet, hogy nem ment volna bele kullancs és még mindig élne... Mivel nem tudtunk a kullancsról, már csak akkor tudtuk, hogy baj van, amikor már alig állt a lábán, kiszáradt és ráment az idegrendszerére... Az orvosok mindent megpróbáltak, infúzióra kötötték, és mikor láttam, hogy nem jobb neki tőle, akkor már tudtam, hogy itt a vég. És az a pillanat, amikor mellette álltam az infúzió közben és én sírva a szemébe néztem, ő meg csak vissza rám (az orvosok azt mondták, hogy nem is lehet magánál, ezért nagyon megható az nekem, hogy ő valószínű tudta, hogy ott vagyok vele) megfájdul a mellkasom, annyira fáj, hogy elment...

Rajta kívül még van egy kandúr cicám és a Pici (az elhunyt cica) anyukája. Mindketten ivartalanítva vannak, ezért egyelőre nem lesz új kiscica a háznál. Pici volt az egyetlen cica, aki született, meg is voltunk lepődve, hogy csak ő jött. Ott voltam a születésénél, és én segítettem neki világra jönni, mert farral jött ki. Állandóan dédelgettem, mintha a gyerekem lett volna, és amikor hazaértem akkor jött elém és nyávogással üdvözölt. Hihetetlenül jó cica volt. Úgy gondolom, hogy enyhítené a fájdalmamat, ha készítenék róla egy tetoválást. Eddig nem értettem az emléktetkók értelmét, hogy miért érzi magát tőle jobban az ember, de mostmár minden világos.

Remélem túl tudom ezt küszöbölni, mert minden nap sírok, amióta elment... Több kedvencem volt, kutya, macska, nyuszi, papagáj, tengerimalac, egérkék, mindet nagyon szerettem, családtagok voltak. De Pici halála fáj a legjobban.