Utolsó utáni esély? Adjak vagy ne?

Én nem lennék sem túl kedves, sem goromba, hanem egyszerűen csak önmagamat adnám, semmi plusz színház, mert az egy életen keresztül fárasztó.

Ha tudnak kedvelni így akkor jó, ha nem, az az ő bajuk.

Ebből a hosszú lelkizős ömlengésből egyedül az nem derült ki, hogy te leültetted őket valaha, hogy mondják el, miért ilyenek veled, mi a bajuk?

Ha igen, tárgytalan. Plusz azt írod, már a férjed a párod. Ha már rég beleházasodtál egy ilyen családba, akkor olyan mindegy. Nem kell nekik becsicskulni, kerek-perec közöld a férjeddel, hogy tudja ő is, milyenek veled az anyjáék, sajnálod, de attól, hogy az ő anyja, te nem fogsz pincsikutya lenni. Láthatóan ő is nagy papucs, mivel arról sem volt szó, hogy a szomorkodáson kívül ő bármit tett volna. Nem kell tartani velük a kapcsolatot, sem majd az unokát vinni és kész.

Senki lábtörlője ne légy. A másik oldalról nézve, azt se felejtsük el, hogy olyan családdal, amiről te írsz az a baj, hogy a férjed is onnan való. Nagyon-nagyon (iszonyúan ritkán!) esik meg az, hogy az alma messze esik a fájától. Az ilyen emberek is megsínylik azt, hogy magukban hordozzák azokat a családi lelki szemeteket, amik megkeserítik az életüket.

A férjeddel nem érdemes lelkizni: vagy olyan nőt vett el, mint amilyen az anyja, vagy az ellenkezőjét. Az utóbbi esetben ő maga is arra törekedne, hogy megvédjen a tetű szüleitől téged, hogy ne engedje azt, hogy téged a családja megalázzon, bántson, lábtörlőnek használjon. Ha a méltó társad volna, nem apuka-anyuka kisfia, akkor megfogná a kezdet, elmenne veled a Világ végére is, de egy biztos: már régen eljutott volna veled egy családterápiára, vagy párteráoiára, AZÉRT, hogy veled boldogan élhessen - a szülei nélkül. És ehhez csak az első lépés a fizikai távolság.