Mit kezdjek az anyósommal?

Amikor ilyen kérdéseket olvasok,mindig az jut eszembe,hogy 19 évesen volt egy "anyósjelöltem"

Másból sem álltam ki,csak panaszkodtam otthon a saját anyámnak,hogy semmi nem jó neki.

Miután szakítottunk a fiával kb 5 év múlva összefutottunk az utcán.

Kiesett a két bevásárló táska a kezéből és a nyakamba borult sírva,hogy mennyire hiányzom még mindig a családból.

Nekem ő volt az első "anyós-meny" tapasztalat.Neki meg én.

Szerintem mindketten sokat tanultunk belőle.

Ő is rájött,hogy alapvetően egész rendes kis asszonyka lehetett volna belőlem,ha nem b.szt.t amnyit.Én is rájöttem,hogy az idegesítő viselkedése mögött csak szerencsétlen próbálkozások voltak,hogy hogyan tudna terelgetni engem is a fiatal felnőtt életben.

Ahogy eltelt közben 25 év ,meg néhány hosszabb kapcsolat, rájöttem,hogy én is hibás voltam.

Egyrészt nem kell mindig mindenben a rosszat keresni.

Másrészt én is mondok néha kéretlenül jó tanácsot másoknak.

Sosem gondoltam,hogy ezt valaki kritikának éli meg,mert tényleg segíteni szerettem volna.

Ahogy öregszem,azt is észrevettem,hogy egyre inkább mertem nyersebb kritikákat megfogalmazni az élet bármely területén.Nem akartam én megbántani ezzel a másikat,csak nem érzem már,hogy a véleményemet mindig becsomagolva kéne megmondani.

Ugyanakkor arra is rájöttem,hogy másoktól sem kell mindig mindent mellre szívni, támadásnak venni.

Egyszerűen csak meghallgatom ,ha nem értek vele egyet,akkor ráhagyom,aztán majd csinálom,ahogy jónak látom.

Nekem ez bevált.

Nem keresem benne a rossz szándékot.Nem akarok minden csörtébe belemenni,sem minden csatát megnyerni.

Sokkal könnyebb lett az életem így.

Ugyanilyen viselkedést látok a saját anyámon is.

Van egy bátyám,az ő párjával szemben is sokszor látom,hogy anyu milyen.Sokszor nekem is mondja az okosságokat, amivel kiakaszt.De vele könnyebb megbeszélni,mert közvetlen a kapcsolatunk.

Az mindent jobban tudok embereknek a leszerelésére az a legjobb módszer,ha feladatot adok és rá teszem a felelősség súlyát.

Mint pl a fürdetés nálad.

Ha úgy érzed hogy felügyel ,akkor kérdezd meg,hogy szeretné e ő csinálni.

Vagy ezt az etetős dolog is jó példa.Megkérném,hogy mutassa már meg,mert nekem sehogy sem megy, aztán had tapasztalja meg ő is,amit te.

Egy két ilyen helyzet után magától is rájön,hogy nem biztos,hogy beválnak az ő módszerei.

A tapasztalat tudatosítja legjobban az emberben,hogy nem kell mindenbe beleütni az orrunkat,mert könnyen visszafelé sül el az okoskodásunk.

mondta a rokonoknak is, hogy képzeld el, tényleg így van. Miért, mit gondolt, lusta vagyok etetni

Nem, csak tényleg ritkább az a gyerek, akit nem lehet etetni.

azzal várta a gyereket, majd meglepődött rajta hogy nem akarja megenni.

teljesen normális, hogy újra megpróbálod megkóstoltatni vele azt, amit egyszer elutasított. ÉS gondolod, hogy mindenkinek ez a legfontosabb infó, hogy nem szereti a spenótot? Kb elmondod, elfelejti. Neked ez a központi probléma, neki meg nem.

Nemhogy örülne, hogy egyedül eszik a gyerek! Mit nem adnék, ha az enyém nem etettetné magát még kétévesen is minden második alkalommal. :D

Képes az éjszaka közepén alvás helyett a lakásban keringeni, hogy hallgatózhasson? Egészségére akkor. Az ő baja.

Próbálkozik olyannal, amiről megmondtad, hogy nem fog menni? Nem baj, majd rájön. (De amúgy tényleg lehet, hogy egyszercsak a gyerek elfogadja a spenótot. Nem azért, mert te rosszul készíted, hanem mert szoktak ilyet csinálni, az egyik héten még utálnak valamit, a másik héten tömik magukba. Aztán megint utálják.)

Igazgatja, rendezgeti a gyereket? Pörögjön csak, ne vedd magadra.

Elhiszem, hogy bosszantó tud lenni, de ez nem igazán támadás, szerintem inkább csak valami szorongásos kényszercselekvés a részéről. Az én apósomék is kétszer mondták el, mikor itt voltak, hogy el kell tenni a porszívót, mert a zsinórjával megfojtja magát a gyerek. Válaszoltunk, hogy tíz perce van kint a porszívó, mert használtuk, és azért nem tettük még el, mert szereti nyomkodni a gombjait, mi meg itt vagyunk vele, figyelünk rá, nem hagyjuk magára. Erre elmondták még négyszer. Nem tudnak lejönni a szülői "minden összedől, ha én nem tartom kézben" mentalitásról.

Csak azt tudom javasolni, hogy szálljon meg a zen. Ha te biztos vagy az anyai helytállásodban, akkor ne izgasson az "ellenőrzése" azokon a ritka alkalmakon.