Korán jött a baba, az anyám nem enged felnőni. Mit tegyek, már teljesen kivagyok?

18 évesen költöztem el otthonról, addig tipik "anyu pici lánya" voltam. Főleg azért, mert apukám 2 éves koromban itthagyott minket, és évekig mi voltunk ketten csak. Anyukám kicsinek is rajongásig szeretett, együtt aludtunk, alig jártam óvodába, mert 9-kor elvitt, de 1-kor már otthon voltam, vagy éppen nem is vitt be, és együtt voltunk egész nap. Mindent együtt csináltunk, de tényleg 24 órából 24-et voltunk együtt. Aztán 10 éves koromban megismerkedett a férjével, akkor úgy ahogy normalizálódott a helyzet, de a túlféltés, az, hogy nem enged sehová, még mindig jelen volt. Nyilván 11-12 évesen nem bulizni indultam volna, hanem mondjuk ottalvós bulira, vagy egy hétvégén elmenni barátnőkhöz, de nála ez is az elképzelhetetlen kategória volt, mert hogy ő aggódik, mi van ha baj lesz, stb. Nagyon nehezen engedett gimiben is önállósodni, és ez 15-16 évesen már zavart rettenetesen, de ha szóvá tettem, azzal jött, hogy mégis ki szeressen engem, ha nem ő, rajta kívül nekem senkim sincsen, és más gyerek mit nem adna egy ilyen anyukáért, meg majd megbánom a viselkedésemet, ha ő már nem lesz.

Jó, elköltöztem, de akkoris eljött hozzám kitakarítani, merthogy én nem vagyok elég alapos, nem jól csinálom, és hogy ő csak úgy nyugodt, ha ő csinálja meg. Ugyanez volt a bevásárlással, hogy előre bevásárolt nekem egész hétre, értem jött, mert hiába volt autóm, ő féltett az autópályán. Beállított csak úgy, hivatlanul többször és ha tudtam, hogy bulizni megyek, és van esély, hogy esetleg hazahozok valakit, akkor kértem, hogy ne jöjjön már másnap, erre hogy "na akkor csak azért is elmegyek, mi az, hogy titkolózol?!". Kivoltam, hogy pakolt, kutatott a cuccaim között, mosta a szennyesemet, átnézte a szemetemet, ha talált egy blokkot, megnézte, mit vettem, stb. Ez ment 2 évig, utána összeköltöztem a párommal januárban, és ott mondtam, hogy fejezze ezt be, mert már nem egyedül élek, nem akarom hogy olyat találjon, amitől zavarba jönne, meg úgy egyáltalán, ha eljön hozzám/hozzánk, akkor beszélgessünk, ne az legyen, hogy elzavar otthonról, mert ő most takarít...

Viszont most született meg a babánk, ennek kéne a legszebb időszaknak lennie, de tiszta ideg vagyok anya miatt. Már a terhesség alatt is azzal jött, hogy ő bent lesz a szülésnél biztosan, ki nem rakja onnan senki, meg hogy utána ideköltözik és szimbiózisban lesz a gyerekkel, mert én egy kaktuszt sem tudnék életben tartani. Akkor erre nem mondtam úgy semmit, mert nem akartam vitát, de itthon vagyunk másfél hónapja, és nap, mint nap van valami. Miért keltem fel későn, miért nem a szobájában altatom a babát napközben, miért nem főztem ebédet, miért miért miért. Mindent meg kell indokoljak, mindenre van valami kérdés, és mindig mindent jobban tud. Komolyan, már ha meghallom a kocsit a ház előtt, a fejemet verném a falba... Ma is jött, pont pakoltam a konyhában, és kiszóródott a liszt kicsit a kőre. Nyilván feltakarítottam volna, de nem, ő azonnal elkezdett itt pakolni, porszívózni és szidni, hogy lehet ilyen kupiban élni. Pedig figyelek a rendre, heti egyszer jön egy hölgy takarítani is, de amúgy minden este elpakolunk mindenhol, feltörlök, rendbe teszem a fürdőt, mosdót, szóval nem egy retekdombon élünk.